Az Astoria Szálló

Régen, amikor még vidékről jöttem fel nagy ritkán a fővárosba, pl nyelvvizsgázni vagy felvételizni, az Astoria Szálló neve mindig elérhetetlenül nagyvárosiasan csengett. Nem kapcsoltam hozzá semmilyen épületet, csak annyit tudtam, hogy itt metrómegálló van és ez maga lehet a világ közepe. Nem untatnék senkit azzal, hogy a Budapesten eltöltött idő alatt ez a kép hogyan változott a fejemben, de sokat árnyalták pl. az itt elköltött Márton napi giga libaebédek, amelyeket munkakapcsolatunknak köszönhetek.

Még ennyi év után is, amikor végigjártam a házat, ért meglepetés: „A miniszter félrelép” óta naivan azt hittem, hogy medence rejlik az alagsorban, mert hát oda esett be Dobó Kata filmbéli férje (1:09:40-nél), de senki ne keressen ilyet. A valóságban minden más, pl. az ablakok sem csukják oda a kedves vendég fejét. A másik meglepetés az volt, hogy a telek és maga a szálloda egy része is egy időben az Unger család tulajdonába tartozott, akik a szomszédos, mára csontig lepusztult, Ybl féle fakockás átjáróházat is lakták és nem mellesleg egy tévedés folytán a Magyar utca névadói (az Unger Gasséből egy betűnyi eltéréssel Ungar, abból pedig Magyar). De a tulajdoni viszonyok alapból elég kacifántosak voltak, az épület ugyanis eredetileg több telken fekszik. A Múzeum krt 1/b volt Unger Richárd tulajdona, a Kossuth Lajos utcával határos telek Takács Lajosé, a Magyar utcai pedig Elek Lászlóé. Unger 1912-ben vásárolta aranyárban, négyzetméterét 12500 koronáért. E számnál azonban sokkal beszédesebb az, hogy a város legdrágább telke volt és eszmei értékkel is bírt, hisz 1824-től 1910-ig itt állt a Zrínyi fogadó, valamint egy lakóház is, amelynek második emeletén, Vahot Imre otthonában Petőfi a János vitézt írta.

innen

A tervek 1912-1913-ban készültek, a Magyar utcai frontot, ahol eleinte még a kávézó bejárata volt, illetve az éttermet magában foglaló Kossuth Lajos utcait Hikisch Rezső, a körúti szárnyat az üzletekkel Ágoston Emil rajzolta,  „még pedig úgy, hogy egymástól teljesen függetlenül oldották meg feladatukat” - írja Lyka Károly a Művészet folyóiratban, 1914-ben. „.. Az épület organikus egész. Jóllehet Hikisch és Ágoston önállóan végezték a maguk számára szabott feladatot, viszont a kettőt aztán oly harmonikusan egyeztették össze, mintha elejétől kezdve közösen csináltak volna minden vonást. Törekvésük nem az volt, hogy ok nélküli tornyokkal, felesleges dekoratív trükkökkel mindenáron kierőszakolják e szállodai célt szolgáló építményük számára a feltűnést. … Az épület a maga nyugodt, éles felületeivel tömören, monumentálisan zárja a Kossuth Lajos utca és Múzeum körút sarkát s igazi - azt is mondhatnánk, hogy elegáns - nagyvárosi képet ad. Konstruktív megoldásánál épp úgy, mint díszítő feladatainál csupa modern anyag jutott szóhoz. Formális kiképzésén s belső berendezésein végigvonuló stílus a francia empire, de tekintve éppen a modern anyagokat persze nem a maga szigorú és kötött, történeti tisztaságában. Az épület földszintjét csupa bolt, kirakat tölti meg. Ez némileg esztétikai hátrány, mert zavarja, megbontja az épület masszívként ható megjelenését. A tervezők azonban, a tér ilyforma kihasználására egyenest kényszerítve voltak a telek drágaságánál fogva”. 

A szállót a neves vendéglátós, Gellér Mihály üzemeltette már az elejétől. A feljegyzések szerint a nevet is ő találta ki, mivel azelőtt a New York-i Waldorf Astoriában dolgozott. Unger Ödön, az igazgató fia, 2002-ben papírra vetette emlékeit, eszerint a nyitás évében az első osztályú szállodának 150 szobája volt, ebből talán 30 fürdőszobás. Gellér hozatott központi porszívót, Applewhite és Chippendale bútorok jöttek az étterembe Angliából, és persze volt központi fűtés. 

ez és a következő két kép is innen

1918-ban, az őszirózsás forradalom napjaiban itt székelt a Nemzeti Tanács, Károlyi Mihály a negyediken lakott Andrássy Katinkával. „1941-ben a Gestapo is táborozott itt. Ők egész egyszerűen besétáltak – írja Unger- és két órát adtak a vendégeknek, hogy távozzanak. Mindenki boldog volt, hogy egyáltalán elmehetett.” A szállót eztán főhadiszállásuknak nevezték ki, nem fizetős vendégként használták a szolgáltatást és a személyzetet. A pinceborozó fogdaként és vallatószobaként működött. 1945-ben, a háború végén egyetlen ablaküveg maradt érintetlen, belövések és lakhatatlan szobák fogadták a tulajdonost, aki így írta le az akkori állapotokat: „A hallban raktak tüzet, ahol a használhatatlan ajtók égtek. Főleg a felsőbb emeletiek mentek tönkre. Még egy német hullát is találtunk az 504-es szobában, az ágy alatt. A pincét használták óvóhelynek. Amikor 1945-ben Gellér visszaadta a bérleti szerződést és én átvettem a szállodát tőle, száz amerikai katonát, missiósokat fogadtam be, akik kb egy évig laktak itt. Ennek az volt a célja, hogy ne legyen üres a szálloda.  Ekkor a Jóvátételi Hivatal már kezdte rendbe hozni az épületet, a bútorokat részben visszakaptuk a Magyar utcából, ahova az ottani lakók elvitték. Ugyanis amikor üres volt a szálló, szabad rablás volt. Az élelmiszertárat is kifosztották, az italokat és az ételeket is elvitték. 1946. december 15-én sikerült újra megnyitnom, Károlyi Mihállyal és nejével. Díszes megnyitó volt, hidegvacsorát adtam a vendégeknek.„

Akkortájt számos diplomata lakott itt és a Török Követség is a szállóban működött. 1947-ben Unger fél áron kiadta a felső szintet, egy évig a Nehézipari Központ bérelte irodaként a 60 szobát. Akkor még 120 alkalmazott volt, ebből 14 pincér. A fénykorban a luxusétterem dolgozói kék színű, aranygombokkal díszített selyemfrakkban dolgoztak. Az éjszakai bárt Unger saját bevallása szerint nem szerette annyira, mert nem tartotta szerencsésnek, hogy egy kis szállodának ilyen lokálja van. Az Astoria bár 1945 nyarától, Pengő Klub néven az amerikai Katonai Misszió Tiszti-, majd Legénységi Klubjának adott otthont. 

Minden szoba másmilyen volt, valószínűleg gazdaságossági okokból szándékosan nem tervezték őket egyformára: annyira drága volt a telek, hogy minden négyzetméter számított. A bútorokat bérelték, hűtőszekrény nem volt a szobákban, és 1948-ig, az államosításig további fürdőszobákat sem építettek. A 6. emeletet szerették volna megfejelni bővítés céljából, de nem kaptak rá engedélyt. 1948 májusában az államosításkor Ungert saját szavaival élve kizárták, „de még jó, hogy nem csuktak le, mert a megkérdezett személyzet kiállt mellettem.”

A szálló megélt pár átalakítást-átépítést: először 1928-ban, Forgó Gábor belsőépítész tervei alapján átalakítják a földszintet, majd a rá következő években a pincéhez is hozzányúlnak. A fénykorát valószínűleg a harmincas években élte, akkor igazán menő hely volt mahagóni bútorokkal, bőrfotelekkel, ólomüveg ablakokkal, tükrökkel és márványberakással. 

forrás: A magyar vendéglátóipar története, 1943. 

A világháború aztán nagyjából vitt mindent, a pusztítás után lakhatásra alkalmassá kellett tenni az épületet, de ’48-ban is felújították, aztán jött ’56, újabb sérülésekkel, de a konyha és étterem komolyabb korszerűsítésére és a szálló bővítésére a 60-as évekig kellett várni. 

ez és a következő három kép a Fortepan-ról

1963-ban újabb módosítás a metróépítés, illetve az azzal együtt járó árkádosítás és az aluljáró építése miatt. Az egykor itt álló Hatvani kapu akkor megint hallatott magáról, a közművek árkaiban rendre felbukkantak alapjai. Az Astoria hallja melletti aknában talált félköríves gyámkő alapján viszont a régészek azt is megállapíthatták, hogy a Hatvani kapu tornya nem a Kossuth Lajos utca tengelyében, hanem részben a szálloda helyén állt.

A nyolcvanas években a Hungária Szálloda és Étterem Vállalat tulajdonába került, 1986 egy újabb teljes felújítás dátuma. A rendszerváltás után a Danubius Hotels Group vette át, a 90-es évekből felvonó tervek tömkelege maradt fenn, és további átalakítások jöttek, amelyekből a 2000-es évek elejére is jutott még. A sok átalakítás azért érdekes, mert ezek tudatában épeszű ember nem várhatja, hogy túl sok eredeti berendezést és belsőt találjon, és gyanítom, hogy a két legkártékonyabb felújítás a 60-as és a 80-as évekbeli lehetett. A főlépcsőházban szépek az ólomüveg ablakok, de a formája miatt a melléklépcsőház is mutatós. 

A hallban azt szeretem, hogy az ember, pláne, ha nem illusztris szállóvendég, nem érzi magát porszemnek, talán mert eleve nem túl nagy, se nem tágas, inkább otthonos, ráadásul van a hangulatában valami, ami az Agatha Christie krimiket idézi.

A híres vendégek közül Unger megemlíti Rákosit, aki mongol feleségével sűrűn járt ide vacsorázni. De Kodály is megfordult itt, és Krúdy, aki állítólag azért volt oda a helyért, mert akár délig is nyugodtan alhatott, nem zavarták az álmát. Meg talán akkor még a forgalom is kisebb volt… Apropó, forgalom, idegenvezetőm, aki akkor még bennfentes volt a szállóban, amúgy pedig jó barátom, megmutatta az ötödik emeleti szobákat, ahol az illusztris, visszajáró vendégek megszállnak. Kint az erkélyen ugyan tényleg nem volt kincstári csend, de a kilátás minden irányban lenyűgöző. 

kilátás a Múzeum körútra

Kossuth Lajos utca, középen a Párisi udvar tornya

Alattunk a Kossuth Lajos utca, Rákóczi út, kocsisorokkal. Az egyik végében a Keleti, a másik irányban a Klotild-palota a vége, a Ferenciek tere előtti enyhe kanyar miatt a hidat már nem látni. Számlálhatatlanul sok képet csináltam, ezek majd egy külön posztban jönnek. Az irodában láttam két régi, itt kiállított számlát, a harmincas évekbelit a Vateráról zsákmányolták, a hetvenes évekbeli pedig egy vendég ajándéka. 

Voltunk még a padláson, ahol fájdalom, de semmi régiséget nem tartanak már, az étteremben, ahol képtelen voltam elfogadható képet csinálni az üvegborítás alatt őrzött a Sévres-i vázáról, ami azért nagy kincs, mert egyike azon kevés régi tárgyaknak, amely épségben átvészelte itt a huszadik századot. 

padlás

A képet a szállodában csináltam egy bekeretezett fotóról. Dátumot nem láttam.

Ilyen is volt a bár...

a kávézó tizenkét évvel ezelőtt...

.... és az étterem,  

...amely ma Mirror Kávéház és Étterem.

Talán nem ez a legmodernebb és legmenőbb szálloda ma a városban, de mindenképpen az egyik legrégebbi, fordulatokban gazdag huszadik századi történettel. Azon kívül, hogy sajnálatos módon a régi cuccok nagy része odaveszett, nem tudok róla rosszat írni, ahhoz túl szép emlékeim vannak a helyről és kizárólag csak kedves emberekkel találkoztam. A végén a tetőre is kinéztünk, ó, azok a Múzeum körúti cserepek, az Egyetem téri templom tornya és az East-West Business Center homlokzatát díszítő aranyszarvas, amit az utcáról sosem vettem észre… 

Szemben az a EWBC és az ELTE. Az aranyszarvast a következő posztban megmutatom, érdemes lesz visszanézni;)

az ötödik emeleti szoba

a Magyar utcára néző szoba egy alsóbb szinten

A Magyar utcai oldalhoz az eredetihez képest később újabb épületrészt csatoltak.

Végezetül még egy dolog: mindig foglalkoztatott, hogy a Múzeum körúti fronton, a lakatlan, kék csempés ház melletti épület is a szálló része-e. De csak azért hasonlít rá annyira, mert azt is Hikisch Rezső tervezte, és sima lakóház.

További források:

A régi pesti városfal mentén (Fekete Sas Kiadó)

Déry Attila: Belváros-Lipótváros (V.kerület)

Köszönöm G.nak a lelkes vezetést és a rengeteg információt, 

valamint Németh Nóra segítségét.

Ha tetszett a  bejegyzés és szívesen látnál még több képet és tartalmat,

itt csatlakozhatsz

a blog Facebook oldalához.