Lecsó 1957-ben |
Még aznap kiraktam egy
képet a FB-ra, és lelkendezve meséltem a történetet egy másik, számomra fontos
embernek, aki kb. 5 perc múlva le is szedette velem a fotót, azzal, hogy nézzünk
először utána, hátha előkerül valamelyik firkáló és kerek történet lesz belőle.
2 hónapig gyűjtöttem az
anyagot, olvastam és kutakodtam, február 5-én kiment az első bejegyzés a
felhívással és aztán eltelt egy pár hónap.
A levél akkor jött meg,
amikor már nem számítottam semmire, július 16-án. Ezt többfordulós levélváltás
követte Lecsóval, ami a mai napig tart. Az erről szóló, azaz a második bejegyzést szeptemberben tettem fel.
Kiderült, hogy a disszidálás előtti években és utána is naplót írt, ezeket a jegyzeteket hosszú évekkel később kiegészítette és elküldött belőlük néhány oldalt. A most következő részletet Lecsó engedélyével közlöm, ő maga ajánlotta fel, hogy ha úgy gondolom, tegyem ki a blogra. Nem sokat gondolkoztam rajta, főleg az győzött meg és tetszett meg benne, hogy Lecsó közvetlenül nem vett részt a harcokban, nem volt forradalmi hős vagy vezéregyéniség. "Csak” egy angyalföldi fiatal volt, a disszidáláskor épp húsz éves, aki szabad idejében bokszolt és néha lejárt a sarokra dumálni a többiekkel. Egy volt a sok közül, aki úgy döntött, máshol folytatja.
Kiderült, hogy a disszidálás előtti években és utána is naplót írt, ezeket a jegyzeteket hosszú évekkel később kiegészítette és elküldött belőlük néhány oldalt. A most következő részletet Lecsó engedélyével közlöm, ő maga ajánlotta fel, hogy ha úgy gondolom, tegyem ki a blogra. Nem sokat gondolkoztam rajta, főleg az győzött meg és tetszett meg benne, hogy Lecsó közvetlenül nem vett részt a harcokban, nem volt forradalmi hős vagy vezéregyéniség. "Csak” egy angyalföldi fiatal volt, a disszidáláskor épp húsz éves, aki szabad idejében bokszolt és néha lejárt a sarokra dumálni a többiekkel. Egy volt a sok közül, aki úgy döntött, máshol folytatja.
Fotó: FORTEPAN. Malomházak, Botond utca, háttérben a Huba utcai templom. Egy sarokra a Csángó utcától. |
A jegyzetek 1956. decemberének
első napjait írják le, azokat az időket, amikor az országban megindultak a tömeges letartóztatások. "Százával kerültek börtönbe azok, akiket az
ellenállás irányítóinak, szervezőinek tartottak, akikben a lakosságnak bizalma
volt. A letartóztatottakat a legtöbb esetben kegyetlenül bántalmazták, az
elhurcoltakat kereső hozzátartozókkal semmit nem közöltek. Válaszul december
6-án a kormány próbált meg szimpátiatüntetést szervezni maga mellett, azonban a
vörös zászlók alatt felvonuló maroknyi csoportot az erős katonai fedezet
(szovjetek és karhatalmisták) ellenére megtámadták az emberek. Több helyen
lövöldözésre került sor, hatan meghaltak, többen megsebesültek."(innen)
De Lecsó és haverja,
Hicsi aznap felszálltak egy vonatra és még a határ előtt, az egyik kanyarban leugrottak
róla. Mint
ahogy sokan mások, először ők is Ausztriába mentek.
Fotó: FORTEPAN. Váci út- Csángó utca sarok. |
Lecsó naplójából
1956. december 2.
"December 2-án délelőtt
egy haverom, Józsi megkért, segítsek neki felvinni két élelmiszerrel megrakott
bőröndöt a hegyre, néhány barátjának. Kétszáz forintot ígért érte. Nem annyira
a pénz vonzott, inkább a kalandvágy meg kicsit az is, hogy segítsek neki, így
nem kérdezősködtem sokat, igent mondtam.
Józsinak igaza volt, a
cipekedés nagyon fárasztó volt, legszívesebben ott hagytam volna a bőröndöt félúton.
Végül háromnegyed óra múlva odaértünk egy villához, valahol a Rózsadombon, amelynek az alsó szintje
teljesen romos volt, mintha bombatalálat érte volna. Jó nagy robbanás lehetett,
mert az egykori fal darabjai szétszórva hevertek az udvaron, de a nyolc
betonoszlop megtartotta a felső szintet. Egy betonlépcsőn keresztül lehetett
felmenni az emeletre. Józsi jelszerűen kopogott, három gyors kopogás után két
újabb kopogás, köztük kis szünettel. Teljes csönd volt bent, de egy idő után
valaki kissé reszelős hangon kiszólt, és Józsi nevének hallatára kinyílt az ajtó.
Egy nagy szobába léptünk, középen asztal nyolc székkel, pokrócok és párnák
hevertek a földön és oldalt nyílt egy másik ajtó. Öt huszonéves fiatal férfi
lakott bent, szakállasak és ápolatlanok voltak. Az egyik sarokban egy rakás
újság, a másikban élelmiszerraktár, tányérok, csészék, borosüvegek. A falon,
egy szegen egy szál kolbász és szalonna lógott, az asztalon kártya kiterítve és
egy rakás pénz, különböző kupacokban.
- Jó, hogy jösztök,
mert kezd elfogyni az ennivalónk. Ki ez az új fiú? – intett felém.
- Egy barátom, a másik
fiú eltörte a lábát.
- Megbízható?
- Persze - mondta
Józsi.
- Na, nézzük csak,
milyen finomságokat hoztatok! - mondta a férfi, aki az előbb rólam kérdezett. A
többiek kissé óvatosan álltak mellette. A férfi fogta a bőröndöt, lesöpörte az
asztalról a kártyát és a pénzt, az asztalra tette és kinyitotta a bőröndöt.
- Ez jól néz ki!
Elővette a kenyeret, és
az egész veknit felvágta vastag szeletekben.
- Kértek ti is egy
kicsit?
- Nem, köszönöm, én a
magam részéről nem kérek - mondta Józsi.
- Én sem - tettem hozzá
én.
- Akkor jó, mi azért
eszünk. Üljetek le, és meséljétek el, mi történik a Belvárosban.
Leültek, és Józsi
elkezdett mesélni a politikai helyzetről, ahogyan ő látta. Nekem frissebb
híreim voltak, de nem akartam félbeszakítani. A férfiak gyorsan ettek, és
figyelmesen hallgatták a híreket. Aztán egy üveg vörösborral leöblítették az
ennivalót. Felálltam és az ajtóhoz mentem, jelezve, hogy menni szeretnék.
- Ja, persze - mondta a
beszédes férfi - tartozom nektek egy kis pénzzel. Mindkét kezét előre
nyújtotta, az egyiket, amelyben kétszáz forint feküdt, felém, a másikat
Józsinak, abban sokkal több volt, mert az ennivalóért is fizetett.
- Nekem nem kell
fizetni - mondtam. Szívességből tettem, örülök, hogy találkoztam magukkal.
Józsi szintén felállt, de ő elvette a pénzt, majd az ajtóhoz ment ő is.
Ekkor egy erőteljes
hang hallatszott, mintha valaki hirtelen felerősített volna egy rádiót, pedig
rádiónak nyoma sem volt a szobában.
- Megismétlem, a házat
körülvettük! Minden ellenállás hiábavaló! Adják meg magukat!
Mindenki mozdulatlanul
állt, csak a beszédes férfi ment oda az ablakhoz.
- Rendőrautók, és állig
felfegyverkezett rendőrök - mondta, szinte magában. Aztán a gardrób-ajtóhoz
ment, és egy nagy télikabát alól elkezdett fegyvereket előszedni, amit a
többieknek adott. Amikor mind az ötnek megvolt a fegyvere, odament az ablakhoz,
hogy felmérje az ellenséget.
- Mind magyar rendőr és
néhány munkásőr. Na, mit gondoltok? - Szomorúan és sápadtan nézett a többiekre.
- Így kell hogy végezzék a Széna téri felkelők?
A többiek némán
meredtek maguk elé, aztán az egyik fiú megköszörülte a torkát és megszólalt:
- Szerintem ne lőjünk
magyarokra, idáig sem tettük. Az első férfi,- aki úgy tűnt, hogy ő a csoport
vezetője - egyenként rájuk nézett. Mindenki beleegyezően bólintott. Most egy
harmadik férfi szólalt meg:
- Hogyha elkezdünk
harcolni és menedéket keresünk, biztos vagyok benne, hogy a golyók átmennek a
falon is, a padlón is, mert egy madárkalitkában ülünk, és akkor ezt a két srácot
is magunkkal rántjuk, pedig nekik semmi közük az egészhez. Fegyverével felém
mutatott.
Én arra gondoltam, hogy
nagyon okosan beszél, nyilván iskolázott ember lehet. A vezetőjük ismét
körbenézett, mindenki egyetértően bólintott.
- A börtönből
legalábbis kiengedhetnek bennünket, emlékezzetek rá, mennyi politikai foglyot
szabadítottunk ki, többek között az apámat - mondta a vezetőjük, és szemével
egy pontot figyelt az utcán. Most újra felhangzott a rendőrség recsegő
hangosbeszélője.
- Ez az utolsó
figyelmeztetés, dobják ki a fegyvereiket az ablakon, és felemelt kézzel
jöjjenek ki!
A vezetőjük fogta a
Kalasnyikovját, és teljes erőből az ablakhoz vágta. A fegyver, mint egy lövedék
keresztülrepült az ablakon és a háztól vagy húszméternyire ért földet. Ő volt
az első, aki felemelt kézzel kiment, majd utána egyenként a többiek. Én intettem
Józsinak, hogy üljön le, és maradjon csendben. Amikor az utolsó is elhagyta a
házat, eltelt négy perc, majd a hangosbemondó recsegése hallatszott újra, hogy
az utolsó két ember is jöjjön ki.
- Ezek már azelőtt
figyelték a házat, hogy mi idejöttünk. Egyébként nem tudnák, hogy itt vagyunk -
mondtam, mintegy mentegetve magamat, hogy meg akartam várni, amíg elmennek a
rendőrök.
Józsi ment elöl, utána
én, felemelt kézzel. Amikor leértünk a lépcsőn, mindkettőnket három rendőr
fogott le. Egy alapos motozás után bilincset raktak a kezünkre, amelyet vastag
lánc tartott össze.
Négy rendőr rohant fel
a lakásba fegyvert tartva maga előtt, csak néhány percig voltak fenn és
lepecsételték az ajtót. Józsit és engem beültettek egy régi orosz
személygépkocsiba és elindultunk. Én tiltakozni próbáltam, de senki sem figyelt
rám, így amikor láttam, hogy nincs értelme, abbahagytam. Teljesen megbénítottak
az események, az egész olyan valószínűtlen volt, mintha álmodnék. De nem álom
volt, hanem a valóság. Arra gondoltam, hogy semmi közöm nincs ezekhez a
fiúkhoz, tehát nem eshet bajom, de mindig ijesztő, ha az ember a rendőrség
kezébe kerül, sosem lehet tudni, hogyan végződik. Megpróbáltam nem aggódni, de az
idegességtől pisilnem kellett, mint a bokszmeccsek előtt. Végre megérkeztünk a
rendőrkapitányságra. Fogalmam sem volt hol vagyunk, elfelejtettem figyelni az
utat, amikor elhajtottunk a szétbombázott villától. Durván belöktek egy
cellába, ahol már néhány fiú feküdt. Délután két óra volt, és azon
gondolkodtam, vajon mennyit kell várni, amíg kihallgatnak.
Az őr hét órakor jött
értem. Egy kis szobában öt ember ült, az egyik orosz egyenruhát viselt, és
egész idő alatt büdös cigarettát szívott. A rendőrök alaposan szemügyre vették
a személyi igazolványomat és halkan diskuráltak egymással. A hadnagy szólt,
hogy üljek le.
- Hogy került maga ebbe
a slamasztikába?
- Megkértek, hogy
segítsek ennivalót vinni Budára.
- Tudta, hogy kinek
lesz az ennivaló?
- Nem, nem tudtam, azt
hittem, hogy öregeknek, akik nem tudnak magukról gondoskodni.
- Nem kérdezte meg a
barátját, Józsefet?
- Nem, nem volt
érdekes, kétszáz forintot ígért nekem a szívességért.
- És mennyit kapott?
- Semennyit.
- Nem akartak fizetni?
- De igen.
- És nem akarta
elfogadni?
- Sajnáltam őket,
borzasztó szegények voltak, és nagyon hideg volt ott.
- Ez volt az egyetlen
oka?
- Igen.
- Nem úgy volt inkább,
hogy segíteni akart a lázadóknak?
- Azelőtt fogalmam sem
volt, hogy lázadók.
- Azelőtt?
- Azelőtt, hogy maguk
elkezdtek a hangosbeszélőbe kiabálni, ők pedig elővették a fegyvereiket.
- Akkor azt gondoltam,
hogy forradalmárok, vagy esetleg bűnözök.
- És hogy döntötte el,
hogy melyik csoportba tartoznak?
- Az egyikük azt
mondta, hogy ha a rendőrökre kezdenek lőni, akkor mindannyian meghalnak, minket
is beleszámítva, akiknek semmi közünk nincs az ő harcukhoz.
- Ránk is akartak lőni?
- Nem, igazából nem
akarnak magyarokra lőni - amikor ezt mondtam, az orosz katona összerándult, és
kivette a cigarettát a szájából - azt mondták, felesleges a további vérontás.
- Így mondták?
- Nem, nem egészen, de
erre gondolhattak, mert nem kezdtek el lőni. Most a két ember halkan beszélt
egymással. A gépírónő éppen elkészült a jelentéssel. A hadnagy elvette a
jelentést, elolvasta, és elkezdett a jegyzetei között keresgélni. Valamit
mutatott az orosz tisztnek.
- Írja alá, ez a
tanúvallomása.
Tanúvallomás,
gondoltam, ez elég jól hangzik. Aláírtam a papírt és visszavezettek a cellába,
még fél óra sem volt az egész. A cellában sötét volt, messzebb a folyosón egy
15 wattos lámpa égett, de a fénye nem jutott el odáig.
Kezdtem éhes lenni, már
bántam, hogy nem ettem legalább egy darab kenyeret, amikor a fiúk
megkínáltak a bőrönd tartalmából. Aztán arra gondoltam, hogy mindenesetre
szerencsém van, mivel most nem volt nálam a pisztolyom. Meglehetősen kínos lett
volna, ha egy saját fegyvert találnak nálam.
Este fél tizenegykor
jött egy őr, és a nevemet kiáltotta. Felnyitották a vasrácsot, és a folyosó
végére kellett menni, ahol a 15 wattos égő pislákolt. Ott ült egy fegyőr,
akinek őrmesteri rangja volt és nála volt a személyim.
- Mi a neve? - kérdezte
szigorúan.
- Benne van a
személyimben – válaszoltam.
- A nevét kérdeztem, ha
nincs vezetékneve, visszamehet a dutyiba.
Nem értettem, miért
kell hülye kérdésekre válaszolnom, de végül megmondtam a nevem. Visszakaptam a
személyimet, és aláíratott velem egy papírt, hogy elismerem, hogy visszakaptam.
Egy kis gyufásdoboz nagyságú névtáblát kaptam, rajta „I. Rendőrkörzet”. Tíz
méterrel az őrmester asztalától állt egy őr, aki egy nagy tölgyfa ajtót őrzött.
Elkérte tőlem a 32-es jelű táblát. Kinyitott egy nagy könyvet és bejegyezte,
hogy a 32-es elhagyhatja a celláját.
- Hogy hívják? -
kérdezte teljesen váratlanul, de alapjában véve barátságosan és szerényen.
Meglepetten bámultam rá, de néhány másodpercnyi habozás után megmondtam a
nevemet.
- Nem tudná betűzni?
Az egyszerűség kedvéért
elővettem megint a személyimet, és megmutattam benne a nevem. Aztán már kint is
voltam az utcán, a szabadság friss levegőjén.
1956.
December 3 (hétfő)
Anyám úgy hallotta,
hogy december ötödikén egy teherautó megy Sopronba. Úgy gondoltam, nem kell
nagyon sietni, mert addig még két teljes napom van és lesz időm átgondolni a
dolgokat. Már elterjedt a híre, hogy disszidálni akarok, pedig csak három embernek
említettem. Elmondtam anyámnak, a
barátnőmnek és Gyulának. Vajon ki pletykálta el?
December 3-án este
élénk kártyaparti folyt valakinél a hármas számú házban, velük még sosem
játszottam. W. Pista apja kérdezte, hogy részt akarok-e venni, Black Jack-et
játszanak. Volt kedvem. Öten voltunk, a parti éjjel háromig tartott.
A többiek
cigarettáztak, felváltva bort és kávét ittak. Valamilyen különös oknál fogva
végig nyertem, talán mert sem alkoholt nem ittam, se nem dohányoztam. A bokszedzések
miatt ezeket az élvezeteket én nem engedtem meg magamnak. Nem volt szabad állva
szeretkezni sem, Zsiga bácsi azt mondta, hogy akkor másnap nem tudnánk helyt
állni a szorítóban.
A házigazda egész idő
alatt veszített, állandóan felugrált és újabb pénzeket ásott elő a
legkülönfélébb rejtekhelyekről. Amikor elapadtak a források, kiment a konyhába, és elővett egy kis kerámiaedényt a konyhai polcról. Ebben
tartották a havi háztartáspénzt.
Amikor minden pénz
eltűnt, már a ruhásszekrényeket is átkutatta, átnézte a saját és a családtagjai
ruháinak zsebeit is, de semmit sem talált. Ezután újra a játékasztalhoz ült és
erősen gondolkodott, majd hirtelen felderült, mint aki hirtelen fényt lát
egy sötét alagút végén. Megkérdezte, hogy nem akarok-e zsilettpengét venni, ami
ötszáz darabos kiszerelésben van.
Megsajnáltam, hogy
olyan sokat veszített és megvettem mind az öt csomagját, azzal a feltétellel,
hogy ha legközelebb elfogy a pénze, abbahagyjuk a játékot, és mindenki
hazamegy. Beleegyezett.
Egy óra múlva a férfi
újonnan szerzett tőkéje is elfogyott. Vörös volt az arca, izzadságszaga volt,
és azt mondta, eladja a család ezüst evőeszköz-készletét. Visszautasítottam,
mondtam, hogy megegyeztünk, és azt be kell tartani. Akkor rámenősen azt akarta,
hogy adjak neki kölcsön ezer forintot, de azt megint elhárítottam, és közöltem,
hogy most már tényleg vége a játéknak, és hazamegyek.
A férfi felugrott,
kiabálni kezdett.
- Jogom van legalább
ezer forintot kölcsönkérni, amikor már ilyen sokat veszítettem. Az arca úgy
rángatózott, mintha Parkinson kóros lenne.
Ránéztem, de nem
válaszolt, csak megrázta a fejét.
- Szóval nem akarod?
- Nem, nem akarom – mondtam
határozottan. A férfi néhány lépést hátrált a kártyaasztaltól, és kirohant a
konyhába. Elkezdtem összeszedni a kártyapénzt, és telerakni a zsebeimet. Éppen
elkészültem, amikor a férfi visszaért a konyhából. Az ajtóban állt, hamuszürke
arccal, jobb kezében görcsösen tartott egy nagy konyhakést.
- Ezt nem úszod meg
ennyivel, te felfuvalkodott szarházi!
- Csak nyugalom, nehogy
megsérüljön valaki – mondtam és a szoba felé hátráltam.
- Azt hiszed, hogy
minden pénzt elvihetsz innen, és még helyjegyet sem fizetsz, nagyon tévedsz! - mondta
a férfi sziszegve, mint egy kígyó.
- Pisztoly van nálam! -
mondtam és elővettem a fegyvert a belső zsebemből.
- Sose mernéd használni,
ismerem a fajtádat. - Közelebb lépett, a kést a feje felett tartotta. Az
arckifejezése megváltozott, sátáni, zöld színe lett, a szája kinyílt és grimaszba
rándult.
Kibiztosítottam a
fegyvert és a férfire fogtam. Éreztem, hogy a szíve gyorsabban ver. Sajnáltam,
még abban a pillanatban is, amikor gyilkos tekintettel közeledett felém egy
nagy konyhakéssel. Két és fél méter távolságra volt, amikor azt mondtam:
- Most állj meg,
különben szétlövöm a fejedet!
Lassan közelített
felém, az arca teljesen eltorzult. Ekkor fülsiketítő zajjal a kés kirepült a
férfi kezéből és vér fröccsent. A kéz, amely a kést fogta a golyó erejétől
hátravetődött, és a férfi teste is egy negyed fordulattal elfordult.
Puskaporszag érződött a
levegőben, és a lövés hangja visszhangzott a fejekben. A másik három férfi
megdermedve állt, nem mertek megmozdulni. A férfi a kezét a két combja közé
szorította, leült egy székre és nyögni kezdett.
Visszatettem a
pisztolyt a belső zsebembe és odamentem a férfihoz.
- Megnézhetem a
kezedet? - A férfi előrenyújtotta a kezét. Megfogtam és alaposan megvizsgáltam.
- Semmi baj, a lövés a
kés markolatát érte.
- De hát vérzik!
- Igen, persze, mert a
markolat belevágott a kisujjadba, amikor elrepült.
- Semmi más nem sérült
meg?
- Nem, nagy szerencséd
volt! De elég nagy marha vagy, ami azt illeti.
Elővettem egy köteg
pénzt, leszámoltam ezer forintot, és letettem az asztalra.
- Egy kis fájdalomdíj.
Ezek után köszönés nélkül ott hagytam őket.
Valóságos kis vagyont
nyertem, a zsilettpengén kívül, ami háromhavi fizetésnek felelt meg, a készpénz
kb. tizenöt havi fizetésnek felelt meg. Teljesen elámultam a sok pénz láttán,
ez még soha nem fordult elő, soha nem játszottam még ekkora téttel, ennek a
tizedrészével sem.
Pista apjával együtt
indultunk haza az üres és csendes Csángó utcán. Egyetlen szót sem váltottunk,
az események önmagukért beszéltek. Egy idő után megkérdeztem Pista apját,
mennyit veszített. 2250 forintot. Odaadtam neki. Elvette, de nem látszott
túlzottan boldognak, talán azt várta, hogy többet kap, de nem volt szokás
szétosztani a kártyanyereményeket.
A tizenkettes szám
előtt álltunk meg, ahol Pista apja lakott, egy U-alakú ház volt belső udvarral,
az elülső részen pedig zárt kapuval, és egy két és fél méter magas kerítéssel.
A tízes és a tizenkettes számú ház egymással egybe volt építve. Ha valaki a
tízes házból éjszaka jött haza, a tizenkettesbe csengethetett be a
viceházmesterhez. Ezért a szolgáltatásért kellett egy kis borravalót adni. A
viceházmester ugyanakkor számon tartotta a lakók éjszakai szokásait is.
Pista apja el akarta
kerülni, hogy felébresszük a vicét, s mivel ketten voltunk, azt gondolta,
könnyedén átmászhatunk a kerítésen. Szégyellte, hogy családapa létére
félrészegen jön haza az éjszaka kellős közepén. Bemásztunk anélkül, hogy valaki
észrevett volna.
Amikor hazaértem, az
anyám ébren várt.
- Ne gyújts villanyt -
mondta suttogva. A rendőrség itt volt, utánad érdeklődtek, azt mondtuk, hogy
néhány napra elutaztál, és nem tudjuk, mikor jössz haza. Hárman voltak állig
felfegyverkezve.
- Mit akartak?
- Azt nem mondták, csak
azt, hogy sürgősen beszélniük kell veled.
- Furcsa, semmi mást
nem csináltam, csak a golyók elől próbáltam elbújni, vajon mit akarhat a
rendőrség tőlem?
- Rendben lesz minden,
csak tartsd magad távol egy darabig - mondta anyám.
Elmeséltem neki, hogy
Pista apjával együtt átmásztunk a kerítésen. Azt mondta, jól tettük, mert a
tizenkettes ház viceházmesterében nem lehetett igazán megbízni.
December negyedikén
korán keltem. Anyám azt mondta, a teherautó a Bazilika előtt áll majd december
ötödikén reggel nyolc órakor és hogy semmiképp se szalasszam el az alkalmat.
Aztán részletesen leírta, hogy hova menjek Sopronból, hogy megtaláljam a
családot, akik átsegítenek a határon. Egyúttal azt is elmondta, hogy Hicsi és a
bátyja, a Vak ott volt nálunk és meg akarták beszélni a szökést. Anyám azt
mondta nekik, hogy én valószínűleg azzal a teherautóval megyek, ami a Bazilikától
indul. Végül elővett egy levelet, ami néhány évvel ezelőtt jött Ohióból, a
rokonoktól. A nagyapám nővére és annak gyerekei éltek Amerikában.
- Írj a rokonoknak,
amint Nyugaton vagy - mondta anyám.
Lementem a pincébe és
elástam a fegyvert, amit a forradalom második napja óta magamnál hordtam, ezen
kívül egy nagyobb pénzösszeget is, amit az éjjeliszekrényben tartottam. A pénz
jól jön majd, ha esetleg arra kényszerülnék, hogy vissza kell jönni. Jól
megjegyeztem, hogy hová rejtettem el a dolgokat, majd felmentem a lakásba.
Anyámnak adtam húszezer
forintot a kártyán nyert pénzből, de még így is maradt tizenkétezer ötszáz a
nyereményből, meg a saját pénzem. Magammal vittem a zsilettpengéket, meg a harisnyákat
is, amit Ausztriából hoztam, amikor ott voltam bokszolni.
Aztán megvártam, míg a
viceházmester reggel hatkor kinyitja a kaput. Elbúcsúztam az anyámtól,
megígértem, hogy vigyázok magamra, és gyakran írok majd. Anyám bement a konyha
legsötétebb sarkába és a fal felé fordult, láttam, hogy egész testében remeg,
csendesen sírt, de nem akarta, hogy lássam.
Fél hétkor még mindig
sötét volt, kilopóztam a házból és elindultam a városközpont felé. Anyám nem
fordult meg, amikor kimentem a lakásból." .....
(folyt. köv. pár nap múlva)
A történet folytatását itt lehet elolvasni.
(folyt. köv. pár nap múlva)
A Csángó utca ma. |
A történet folytatását itt lehet elolvasni.
A szöveget a szerző engedélyével kissé lerövidítettem.
Képek: FORTEPAN, Lecsó
Kérem, hogy a szerzői jogot tartsák tiszteletben!
A fenti naplórészlet tulajdonosa és jogosultja Lecsó. Teljes vagy részbeni felhasználása a blogger előzetes írásbeli engedélye nélkül szigorúan tilos! Az ezzel kapcsolatos kérését a kep.ter.blog(kukac)gmail.com címre küldheti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése