2013. január 29., kedd

Angyalföldi séták: a Kilencház


Egyszer hazafelé menet azt mondta: „mutatok valamit, szerintem tetszeni fog”. Autóban ültünk, ki sem szálltunk, onnét bámultam a kétszintes, barakkszerű házakat, drótkerítéssel körülkerítve, az ablakok alatti, hevenyészett virágágyásokat, és azt éreztem, mint Pécsen Uránvárosban, vagy a Trattner-Károlyi ház udvarában: ott, a kerítésen belül, a házak közti utakon és bent a sötét lépcsőházban minden bizonnyal megállt az idő. Aztán visszatértünk, egyszer, amikor jobb idő volt, akkor már gyalog, a Csángó utcán át a Lehel piac felé menet átvágtunk a telepen, benéztem az egyik ajtón és beszippantott a hangulata. De akkor még nem tudtam róla semmit.

A Kilencház felülről. A Tüzér utcai oldalon középen a régi mosó- és fürdőház.
A Kilencház, illetve Malomházak néven ismert telep születéséhez messzebbre kell visszamennünk, mint gondolnánk, nagyjából a 19. század közepéig. Az 1848-49-es szabadságharc leverése visszafordíthatatlan folyamatokat indított el, felbomlottak a feudális viszonyok, gyors iparosodás kezdődött és ezzel a munkások rétege számottevően megerősödött. A mai Szent István körúttól északra, vagyis Újlipótváros és Vizafogó helyén többnyire ipari terület feküdt, a térképen is jól látni a jelöléseket: malmok, téglagyár, lőporraktár és  temető... 

1874-es térkép
Egyes leírások szerint a mai Szabadság tér helyét elfoglaló behemót kaszárnyától, az  Újépülettől  északra „már csak ugart lehet találni” és bár „e vidéknek a legnemesebb rendeltetése lenne, most azonban csak fa- és kőszén-lerakodóhelynek használják”.
A tehetősebb, többségében zsidó származású polgárok előszeretettel vásároltak telket errefelé ipari befektetés céljából. A villámgyorsan felépült üzemeknek persze munkáskéz kellett, a munkásoknak pedig lakás. Azoknak a polgároknak, akik az ipari területeken lakásokat építettek dolgozóik számára, adókedvezmény járt, sokan éltek is vele.  A fejlődő kapitalista gazdaság egyik húzóágazata a malomipar lett, ennek okairól írtam már itt, a Kárpát utca 7/b kapcsán. A malmok egy jó része pedig pont itt, a körúttól északra épült fel, elég egy pillantást vetni az 1873-as térképre, szinte egymás mellett állt a Victoria, az Unió, a Pannónia…


Az Első Budapesti Gőzmalom Rt. főként lengyel vendégmunkásai számára készült telepet építeni a Lőportár dűlőben, ezért kérelemmel folyamodott a hatodik kerületi elöljárókhoz, hogy a szükséges területet a lakások megépítéséért cserébe, jelképes összegért rendelkezésére bocsássa. A kerületi elöljárók nem álltak a jó ügy útjába, így a feljegyzések szerint pillanatok alatt elindult az építkezés. Akkoriban teljesen megszokott volt, hogy külföldről hívtak tapasztalt szakembereket, ide Svájcból érkezett ács-építőmester. Brandt Ferencnek kisujjában volt a malom- és a házépítés, és azt is tudta, hogyan lehet rövid idő alatt, költséghatékonyan kivitelezni a tervet. A Kiserdő helyén építendő házak helyét úgy határozták meg, hogy a nap sugarai 12 óra leforgása alatt minden oldalról megvilágíthassák. 1885-re kész lett a telep, a mai Kassák Lajos, Botond, Tüzér és Huba utcák által határolt területen, aztán állítólag még 2 évet vártak az átadással, hogy megfelelően kiszáradhassanak a falak. A telep példát statuált, ezt követve több malom fogott hasonló vállalkozásba, pl. Kőbányán.





Kilenc darab, mai szóval könnyűszerkezetes, kétszintes lakóház épült, ezen kívül egy épület a fürdő és mosókonyhának, a házak közt pedig sufnik, ahol a tűzifát és az éppen használaton kívüli holmit tarthatták a lakók.  A sufnik még ma is szépen be vannak számozva.



A mosóház mellett több kutat is fúrtak, hogy biztosítsák a kellő mennyiségű vizet a telep lakóinak zavartalan életéhez, fürdéshez, mosáshoz. A kilenc épület mindegyike ikerház, a házakon belül szintenként négy lakás volt, két kisebb és két nagyobb, és ha ez utóbbi alatt egy szoba-konyhát értünk, ami a nagycsaládosoknak jutott, akkor a kisebb még ennél is kevesebbet takart, mondjuk egy minigarzont képzeljünk el kis főzősarokkal. Ezeket a társlakók vagy az akkori szinglik kapták. 


Az alaprajzon az is jól látszik, hogy szintenként 2 vízöblítéses wc-n osztozott a négy lakás (4 fővel számolva a nagyobb lakásokat és 2-vel a kicsiket, kb 12 emberre jutott tehát 2 wc). Ezeket mindjárt a bejárattól jobbra találjuk és a mai napig megvannak, ahogy a lépcsőház fából készült padozata és lépcsői, többnyire barnára mázolva.






A lakók életét segítette még a padlástérben lévő szárító, illetve a mosóházban elhelyezett mángorló. Az egykori lakók leszármazottjai azt mesélték, családias légkör volt mindig a telepen, mindenki ismert mindenkit, segítették egymást, ha kellett. A virágágyásokban mindig nőtt virág, a gyerekeknek volt játszótér, homokozó. Itt lakott maga az építő is, Brandt Ferenc a családjával. 94 évesen halt meg, idős korában nyugdíj híján a malom segítette havi húsz aranykorona ellátmánnyal.
Már-már mesébe illő a zárt telep és az ott lakók közösségének idillje, még akkor is, ha a lakások mérete és az egy főre jutó wc-k száma alulról veri a komfortról alkotott elképzeléseinket. Az itt lakók életük szinte minden pillanatát együtt töltötték… 


az egykori fürdő és mosókonyha épülete




A mese tehát úgy kezdődik, hogy messziről érkezik egy mester a Lőportár-dűlőre, felépít kilenc ikerházat, aztán családjával együtt itt marad és haláláig a malom gondoskodik róla. Mint ahogy a dolgozók lakásáról, vagy a mosókonyha-fürdő helyiség tüzelőjéről és a telepen magukra maradt árvákról… Ez a múlt, a jelen pedig igazán nem tartogat semmi olyat, amin meg kéne lepődnünk a mai viszonyok ismeretében: a telep csak árnyéka egykori önmagának, a barakkszerű házak közt sorokban húzódó sufnik és a porolók egy letűnt kort idéznek, amelyben a kerítés még nem az elzártságot, hanem inkább az összetartozást jelezte. Aki régi olvasója a blognak, tudja, hogy élek-halok az ilyen helyekért. Nem zárhatom máshogy tehát, mint azzal, hogy remélem a jövő szebb lesz és nem tudom hogyan, de lesz egy másik „malom”, ami megmenti a telepet az enyészettől és látunk még virágokat a Tüzér utcai kertekben.


Szemben a Huba utcai Kármelhegyi Boldogasszony Templom és Rendház.




Köszönöm Maczó Balázs (Miénk a ház) segítségét.
Forrás:Hollósy B. Sándor: Hétház-Kilencház-Tizenháromház
Siklóssy László: Hogyan épült Budapest



Ha tetszett a  bejegyzés és szívesen látnál még több képet és tartalmat, 
itt csatlakozhatsz 
a blog Facebook  oldalához.  

13 megjegyzés :

  1. Csak ismételni tudom korábbi hozzászólásaimat. Minden tiszteletem a Tiéd ezért a példás kutatómunkáért, leírásért és köszönet a megosztásért. Megint megismertem egy újabb pici részt a szomszéd kerületből :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, örülök, hogy érdekesnek találtad, én azért szeretem az ehhez hasonló helyeket is kutatni és bemutatni, mert annyira nem tudunk róluk semmit (vagy csak keveset). Ilyenkor duplán örülök, amikor visszajelez valaki:) Boldogság.

      Törlés
  2. szerinted vegyek itt egy földszinti lakást befektetésre, vagy az enyészet következik?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Háááát, már a bejegyzés megírása után olvastam, hogy a területfejlesztés jegyében egy kivételével lebontanák a házakat, eddig csak a válság miatt nem történt meg:(

      Törlés
  3. Örülök, hogy rátaláltam a cikkre. Egy évig laktam itt. Valóban volt egy sajátos hangulata, például a korhadt falépcső nyikorgásának. Legénylakásnak tökéletes volt.

    VálaszTörlés
  4. Számomra néhány kép a XI. kerületi Kisköre utcát és környékét idézi, ahol szintén kétszintesek a házak és hasonlóak az épületek közötti közterületek.

    VálaszTörlés
  5. Nagyon jó,és alapos írás. Köszönet érte a szerzőnek. Bár én nem szerettem itt lakni. (70-73)

    VálaszTörlés
  6. Én itt születtem és nevelkedtem,nagyon jó volt látni újra.Köszönöm Szútorné Tóth Veronika

    VálaszTörlés
  7. A férjem édesanyának a családja élt itt a XX. század elejétől, az egyik gyermekük egészen a kilencvenes években bekövetkezett haláláig. Ott a papa volt a Lengyelországból érkezett molnár, és a "nagy lakásban" (lsd. egy szoba-konyha) éltek a szülők, kilenc (!) gyermekükkel. Ma már elképzelhetetlen ez (még a mi családunk is így élt a 60-as években): három generáció egy egyszobás lakásban. Amennyire rossz volt a szűkösség, annyira jó volt a együvé tartozás érzése. Egyszer jártam ott, vagy negyven évvel ezelőtt, és bár már akkor is az enyészet sajátos illata lengte körül, mégis megkapó volt a hangulata. Örömmel olvastam róla, és köszönöm az információt. A családtörténet megismerésében is segített, mert ez a lengyel származás eddig nem volt tiszta.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm hogy megosztotta ezeket az infókat, nagyon szeretem a személyes visszaemlékezéseket, mindig hozzáad a ház történetéhez!

      Törlés
  8. Kedves Catflower, pontosan erre az írásra volt szükségem a házakról. Külföldről keresem a családi emlékeket, és gyerekkoromból épp ilyen képet őriztem a telepről, és benne a Nagymama lakásáról. Nagyon jó újra látni a 40 éve őrzött részleteket. Már csak a lépcsőház illatát szeretném még egyszer érezni :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Szilvia, köszönöm és örülök, hogy kicsit tudtam segíteni felidézni a régi emlékeket. Nem régen voltam ott és egyelőre változatlan minden! Üdvözlettel: Anita

      Törlés
    2. De jó, nagyon köszönöm, legközelebb az első utam oda fog vezetni, eddig azt hittem, már biztosan nincs meg, nem is kerestem. Tényleg nagyon örülök, nekem ez irtó fontos most, és ez a poszt már így is rengeteget adott, pont a személyessége miatt 💖 (és a fb oldal is szuper!)

      Törlés