Pozsonyi út 42- a Dunapark ház harmadik lépcsőháza

A Magyar Rabbethge és Giesecke Magtenyésztő Rt egy fokkal szolidabb lépcsőházat kapott a Hofstatter-Domány párostól a 42-ben, de csak egy fokkal. Kissé már bánom, hogy a kék gumiszőnyeges csigalépcsőt annak idején közzétettem, most sokkal könnyebb dolgom lenne, még előttünk lenne a csúcs. Persze ezt a blogot is csak közvetve írom én, valójában nagyon is az Élet alakítja, most például hétfő este óta egyrészt nem jutottam hozzá az aznap délutáni fotókhoz, másrészt pedig az Újlipótban tett túrán úgy éreztem, hogy annyi mindent nem tudok még, hogy nem is szabadna írnom. Napokig kínozott ez a gondolat, mígnem tegnap végre meglettek a képek és legyőzték a béna énem. 

Az épület H alaprajzú és úgy csatlakozik a 38-40-hez, hogy baloldalt, az első emelet felett a belső udvara megnyílik a Pozsonyi út felé és a szomszéd belső udvarával karöltve franciaudvart alkot.

Az előző kettő után azt hiszem, senki nem fog rácsodálkozni a lépcsőházra. A közös szülők kéznyoma itt is ott van mindenen, a formákon, a használt anyagokon, és a modernista lépcsőház immáron jól ismert tartozékait is hozza szépen: a díszítőelemmé alakított régi hangosbeszélők, a kandallónak álcázott radiátorok, gumiszőnyeg, üvegfalak és a minimálisnál is minimálisabb ornamentika.

  

A H betű középső vonalában nyíló lépcsőház üvegfalakon át kapja a természetes fényt, jobbról és balról is.

.

És akkor itt van megint a gumiszőnyeg. A középső lépcsőház kék színű gumiját már az egekig magasztaltam, de a szürke (nem tudom eldönteni hogy egér- vagy galamb-) is feltűnő, pedig ehhez a színhez ezen a jelzőn kívül minden passzol. És mégis. Az Emergé gumiszőnyeg a néhai Magyar Ruggyantagyár (rövidítve MRG) terméke, majd minden korabeli lépcsőházban jelen van és idestova hetvenöt éve láthatólag jól bírja a gyűrődést.
Emezt és az elmúlt évtizedekben lecikizett linóleumot abban az időben ugyanis előszeretettel használták, a linóleumot bútorokon, sőt lakószobákban is, és nem féltek a színektől. A lakásomban eredetileg felragasztott rémálom PVC jutott eszembe, amit lóhalálában padlólapra cseréltem, de ezeket elnézve, átértékelem a padlólap kontra linóleum kérdést. Ez utóbbi ugyanis, a PVC-vel szemben természetes anyag, parafa és lenmagolaj tartalommal, és nagyon strapabíró. Mielőtt bárki azt gondolná, zsíros apanázst kapok egy burkolóanyaggyártól, az sajna téved, bár semmiképpen sem zárkóznék el előle.
Eme, a linóleum és a gumiszőnyeg erényeiről folytatott tananyagocskával zárnám az újlipótbéli luxusbérház  történetének utolsó részét és ezúton köszönöm mindenkinek a figyelmet:)

Felhasznált irodalom: Ferkai András: Pest építészete a két világháború között

Tovább a bejegyzésre →

A Dunapark ház- Pozsonyi út 38.

A Pozsonyi út 40-ről szóló májusi bejegyzésem csak akkor lesz teljes, ha a középső lépcsőház után egy pillantást vetünk a másik kettőre is, hisz valójában egy tőről fakadnak. Az akkori leckét újra felidézve, a ház Hofstatter Béla és Domány Ferenc közös munkája, 1935-36-ból.

A kettejük közti munkamegosztás nagyjából úgy működött, hogy Hofstatter volt a menedzser, Domány pedig a művész, erre bizonyítékul mi sem szolgálhat jobban, mint a Domány által egyedül tervezett mozibelső terve és az arról fennmaradt archív képek, amelyek önmagukért beszélnek. Lásd újfent az idézett bejegyzést. 

A 38-as bejárata a Dunapark kávéház fagyipultja mellett nyílik. Nem irigylem az itt lakókat, nyáron minden hazaérkezés gyötrelmes jellempróbába vagy édes nyalakodásba fordulhat, ez utóbbit szorosan csúnya lelkiismeret-furdalások és nehezen felhúzható cipzárak követnek, szóval nehéz lehet. Ezzel a gondolattal próbáltam semlegesíteni a sárga irigységet, amikor bent megláttam a lépcső felfelé hullámzó ívét. Ha a 40-est "A Lépcsőház"-nak tituláltam, ami mondjuk a csillagos ötös, akkor ez látványban egy hajszállal lemaradva tőle, közvetlenül mögötte a befutó, nemhiába ugyanazok a tervezők...

Nem csináltam sok képet, mert az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény Bauhaus-e a Bauhaus Újlipótvárosban? túráján jártunk itt, és csak a 40-ben volt idő arra, hogy felmenjünk a legfelső szintre, ahol  legklasszabbak a fények. Így tehát elmaradt a magaslati rácsodálkozás, és kevesebb idő is volt, mint amennyit eddigi felfedezőútjaimon általában egy helyen ellógtam, de imádtam, hogy Budapesten vagyok turista, a saját városomban, és legálisan leskelődhetek a lépcsőházakban, miközben Maczó Balázs, a túra vezetője, aki mindent tud a kerületről, alig három óra alatt elmesél mindent, amit hetek alatt nem bír összeolvasni az ember, pláne nem este, munka után, vörös szemekkel, miután már garantáltan tíz órát ült monitor előtt. Persze az illegális lépcsőház explorációt nem lehet semmivel sem összehasonlítani, mert van abban valami páratlan érzés, engedély nélkül lenni a tilosban, amikor fél órákra megszűnik a külvilág, csak mintás padlólapok vannak, kovácsoltvas rácsok, liftek, százéves puttók, és ha ilyenkor szólal meg a telefonom, olyan, mintha a túlvilágról hívnának, nyűgös vagyok, és türelmetlen. 

A kávézót pedig nem szándékosan, de most is elfelejtettem közelről vagy belülről lefotózni (a fenti is márciusi), talán azért, mert a 90-es években, amikor bútoráruházat alakítottak ki benne, nagyjából minden régi cuccot kidobtak, köztük az eredeti gumiszőnyeget a földszintről, és akárhogy is újították fel 2006-ban, valamiért nem csigáz fel.

A lépcsőház viszont igen, a modern belsőkre jellemző minden obligát elemet felvonultat, az Erdélyből származó ruskicai márvánnyal borított falak, a radiátort eltakaró kandallórács, óra, kör alakú világítótestek és a lépcső...

A középső lépcsőház csigalépcsője helyett itt kétkarú lépcső, stadiongörbe orsótérben.

A csíkos napernyős tetőterasz pedig az a terasz a hetediken, amit az egyik tervező, Hofstatter magának álmodott meg, és ahol lakott is, addig, amíg '44-ben a Dunába nem lőtték.

Július 3-án pedig megint lesz túra, és a múzeumok éjszakáján is!

Tovább a bejegyzésre →

A Lépcsőház - Pozsonyi út 40.

Két ház van a városban, amelynek lépcsőházáért országomat adnám, ha lenne, az egyik a Pozsonyi úton,  a másik pedig a Margit körúton áll. Főleg ez utóbbit előszeretettel veszik bérbe filmforgatásokhoz,  a páratlan enteriőr és a lift miatt. Mindkettőt a Hofstatter Béla - Domány Ferenc páros tervezte, a Pozsonyi úti 1935-36-ban épült meg a Szent István park sarkán, és Dunapark házként ismert.  

Hofstatternek jólmenő építőipari vállalkozása volt, számos bérház tervezését és építését is lebonyolította.   Domány először a Műegyetemen, majd Berlinben tanult építészetet, aztán még ott megtervezett egy-két hotelt, irodaházat és sportcsarnokot és 1933-as hazatérése után összeállt Hofstatterrel. A közös munkából több  remekmű is született, többnyire ezen a környéken.  Sajnos 1939-ben Domány Angliába távozott, ahol negyvenévesen valószínűleg öngyilkos lett, Hofstatter pedig '44-ben halt meg Budapesten. Vérzik a szívem, ha arra gondolok, hogy még milyen csodákat ajándékozhattak volna az utókornak, ha tovább élnek.

A környék rendezési tervét 1933-ban fogadta el a Fővárosi Közmunkák Tanácsa. A parkettagyár helyén csinos park lett, szökőkúttal. Az épületekkel kapcsolatban viszont egy csomó mindent előírtak, ezért van az, hogy a tervekkel ellentétben a franciaudvar a nyitott erkélyekkel a Pozsonyi úti oldalon van, míg a zárt erkélyes rész a Dunára néz, pedig nem inkább fordítva kéne hogy legyen? A házak bejáratát ezzel szemben a Duna part felől írták elő, mégis a Pozsonyira kerültek, ami nyilván praktikusabb.

A pozsonyi úti oldal: 

a park felől: 

A 38-40. szám alatti modern luxusbérház az Alföldi Cukorgyár Rt megrendelésére készült, öt, illetve a sarkán hat emelettel, nagy lakásokkal. A felső szinteken széles teraszok, legfelül pedig zuhanyzókkal, öltözőkkel és virágágyakkal, valamint sziklakerttel felszerelt tetőkert volt, ami persze már a múlté. A tetőteraszokról pazar kilátás nyílik.

Az a jó ebben a házban, hogy a külseje alapján, ha nem ott állna, ahol, és nem lenne a Dunapark kávéház otthona, ami miatt sokat emlegetik, simán elsétál mellette az ember, a  laikus szemlélőnek olyan, mint bármelyik ház a környéken. Aztán ha benéz az ember a bejárati ajtón az előtérbe, kezdődik a csoda, és ha alkalma adódik bejutni a házba és felmenni a lépcsőn, akkor elakad a szava.

Ha egy egésznek tekintjük a 38-42 alatti két házat (egyszerre épültek, csak a megrendelő más), akkor összesen három bejárat van, én a középsőben voltam, a nyitott orsóterű (!) csigalépcsősben. Az előcsarnok falait márvány borítja, de kőpadok is vannak ugyanabból, meg egy kis medence kék-fehér csempével. A vasbeton lépcsőfokok márványlapján pedig ott az eddig általam csak fényképeken látott híres kék gumiszőnyeg, aminek a színe a tengert vagy a nyári eget idézi, de mindegy is, melyiket, annyira vidám: 

Most már bevallom, hogy lépcsőház így még nem vette el az eszem, remegő lábakkal mentem fel a legfelső szintre, lefele jövet pedig egyszer majdnem leestem. Talán a módosult tudatállapot az oka, de olyan érzésem volt végig, mintha a nagyon is szilárdan álló vasbeton szerkezet mozogna vagy hullámzana, de csak a ravasz dizájn tévesztett meg, erről beszélek itt:

A földszintre eredetileg mozit terveztek, ami nem valósult meg. Ehelyett nagyobb teret kapott a kávéház, aminek pincébe süllyeszthető ablakai voltak a tér fele, így nyáron az egész egy nyitott erkéllyé változott. És külön női- és bridzsszalon is volt az emeleten. Hofstatter és Domány közös, megvalósult moziterve a Hollán Ernő 7 szám alatti épületben a Lloyd. Domány még elmenetele előtt, 1938-ban  megtervezte a gyönyörűséges Broadway mozit, (a későbbi Filmmúzeum), amit pár éve Somlai Tibor belsőépítészeti tervei alapján csinosan átalakítottak Belvárosi Színházzá.
És most fejet hajtok a mesterek előtt.

Felhasznált irodalom: Ferkai András:  Pest építészete a két világháború között

Tovább a bejegyzésre →