A Pozsonyi út 40-ről szóló májusi bejegyzésem csak akkor lesz teljes, ha a középső lépcsőház után egy pillantást vetünk a másik kettőre is, hisz valójában egy tőről fakadnak. Az akkori leckét újra felidézve, a ház Hofstatter Béla és Domány Ferenc közös munkája, 1935-36-ból.
A kettejük közti munkamegosztás nagyjából úgy működött, hogy Hofstatter volt a menedzser, Domány pedig a művész, erre bizonyítékul mi sem szolgálhat jobban, mint a Domány által egyedül tervezett mozibelső terve és az arról fennmaradt archív képek, amelyek önmagukért beszélnek. Lásd újfent az idézett bejegyzést.
A 38-as bejárata a Dunapark kávéház fagyipultja mellett nyílik. Nem irigylem az itt lakókat, nyáron minden hazaérkezés gyötrelmes jellempróbába vagy édes nyalakodásba fordulhat, ez utóbbit szorosan csúnya lelkiismeret-furdalások és nehezen felhúzható cipzárak követnek, szóval nehéz lehet. Ezzel a gondolattal próbáltam semlegesíteni a sárga irigységet, amikor bent megláttam a lépcső felfelé hullámzó ívét. Ha a 40-est "A Lépcsőház"-nak tituláltam, ami mondjuk a csillagos ötös, akkor ez látványban egy hajszállal lemaradva tőle, közvetlenül mögötte a befutó, nemhiába ugyanazok a tervezők...
Nem csináltam sok képet, mert az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény Bauhaus-e a Bauhaus Újlipótvárosban? túráján jártunk itt, és csak a 40-ben volt idő arra, hogy felmenjünk a legfelső szintre, ahol legklasszabbak a fények. Így tehát elmaradt a magaslati rácsodálkozás, és kevesebb idő is volt, mint amennyit eddigi felfedezőútjaimon általában egy helyen ellógtam, de imádtam, hogy Budapesten vagyok turista, a saját városomban, és legálisan leskelődhetek a lépcsőházakban, miközben Maczó Balázs, a túra vezetője, aki mindent tud a kerületről, alig három óra alatt elmesél mindent, amit hetek alatt nem bír összeolvasni az ember, pláne nem este, munka után, vörös szemekkel, miután már garantáltan tíz órát ült monitor előtt. Persze az illegális lépcsőház explorációt nem lehet semmivel sem összehasonlítani, mert van abban valami páratlan érzés, engedély nélkül lenni a tilosban, amikor fél órákra megszűnik a külvilág, csak mintás padlólapok vannak, kovácsoltvas rácsok, liftek, százéves puttók, és ha ilyenkor szólal meg a telefonom, olyan, mintha a túlvilágról hívnának, nyűgös vagyok, és türelmetlen.
A kávézót pedig nem szándékosan, de most is elfelejtettem közelről vagy belülről lefotózni (a fenti is márciusi), talán azért, mert a 90-es években, amikor bútoráruházat alakítottak ki benne, nagyjából minden régi cuccot kidobtak, köztük az eredeti gumiszőnyeget a földszintről, és akárhogy is újították fel 2006-ban, valamiért nem csigáz fel.
A lépcsőház viszont igen, a modern belsőkre jellemző minden obligát elemet felvonultat, az Erdélyből származó ruskicai márvánnyal borított falak, a radiátort eltakaró kandallórács, óra, kör alakú világítótestek és a lépcső...
A középső lépcsőház csigalépcsője helyett itt kétkarú lépcső, stadiongörbe orsótérben.
A csíkos napernyős tetőterasz pedig az a terasz a hetediken, amit az egyik tervező, Hofstatter magának álmodott meg, és ahol lakott is, addig, amíg '44-ben a Dunába nem lőtték.
Koszonom ezt a csodas reportot a szep fenykepekkel, milyen kar hogy nem tudom en mar meglatogatni!
VálaszTörlés