2013. április 27., szombat

Egy sarok átváltozásai


Vidéki vagyok. Ezen persze sokat változtatott a temérdek, a fővárosban töltött év, de mégiscsak falun, majd egy virágosnak nevezett, szecessziós épületekkel teli vidéki megyeszékhelyen töltöttem életem első 18 évét. Többször összeszámoltam már hány helyen laktam a fővárosban, és azért többször, mert időről időre elfelejtem a számot, gyors fejszámolás, ez hát a 14. lakcím. Nem mintha annyira szeretném a változatosságot, de talán mégis. Voltak olyan helyek, amelyek elhagyásába rendesen belehaltam, aztán megszerettem az újat. Vagy megszoktam.  És mire megszoktam, jött az új.
A mostani városrészem, Vizafogó, nem adja magát olyan könnyen. És most nem arról beszélek, hogy  rengeteg a panel. Alaposan be kell járni, hogy megtaláljuk a jó helyeket, azokat a házakat, azokat a sarkokat. A környéken, ami esetleg már nem is a szó szoros értelmében vett Vizafogó, hanem inkább Angyalföld, lehet például szeretni a Váci úti irodafolyosóból kikandikáló egy-két-háromemeletes, százéves  épületeket, a fapados, körfolyosós házakat, lepukkant lépcsőházzal, amelyekben minden mozaiklap törött vagy a kovácsoltvas korlátot, ami évtizedek óta nem volt portalanítva. És még akkor is, igen, ha ezek negatívumok.
A következő képpárt egy, a XIII. kerület egykor és most fotóit tartalmazó kiadványból szkenneltem be. Jó példa arra, hogy a környék milyen változásokon ment keresztül az elmúlt száz évben. Váci út és Véső utca sarok. 1900-ban kerthelyiséges  (!) étterem-söröző, 2000-ben akármi, kerthelyiség sehol, timpanon maradt, a 2010-es években pedig már eltörölte az irodafolyosó. Én sajnálom. Érdemes megfigyelni a mellette lévő kisebb épület homlokzatát, ami a 2000-es fotón sincs már sehol, pedig milyen szép... Volt.


az előző fotóhoz képest száz évvel később, 2000 körül




Az első két képet a Juhász Katalin- Roboz László: Kerületünk hajdan és ma című kiadványából szkenneltem be.


Ha tetszett a  bejegyzés és szívesen látnál még több képet és tartalmat,
itt csatlakozhatsz
a blog Facebook oldalához. 

2013. április 16., kedd

Százéves házak - Balassi Bálint utca 25.



"Örömében tombol, kinek tisztítója Tombor"- aki még nem hallotta ezt az ősrégi reklámszlogent, annak elmondom, hogy a nagyon is valóságos Tombor vegytisztító a Balassi Bálint utca 25-ben volt. Mindezt az egykori tulajdonos lánya mondta el, aki a Budapest100 hétvégéjén ellátogatott régi lakóházukba és megosztotta velünk a történetet. A háború után az államosítással Patyolat lett a maszek üzletből, s vele együtt a régi rímpár is ment a süllyesztőbe. De nekem Ladomerszky Margit neve is csak haloványan volt ismerős, róla is a régi lakók meséltek. A művésznő, aki hosszú évekig volt a Nemzeti Színház művésze, a negyediken lakott. 


Nem pont így terveztem, de az élet úgy hozta, hogy önkéntesként a Budapest100 hétvégéjét jórészt a házban töltöttem. A lehetőségekhez képest igyekeztem bejárni pincétől a padlásig, de többnyire mégis az előtérben álldogáltunk és fogadtuk a látogatókat. Azt a mondatot, hogy az eredeti terveken szereplő 35 lakás helyett ma 76 van, olyan sokszor elmondtam, hogy ha éjszaka felébresztenek, akkor is pontosan emlékszem a számokra...
A lufik 10 percig bírták az üvöltő szelet, ez kb. az első perc.
kiállítás az előtérben a ház régi terveiből és Lipótváros történetéről
De menjünk vissza egy kicsit 1913-ba, amikor a Svarcz Jenő és Horváth Antal által szignált tervek elkészültek, az akkor még Személynök (csak 1954-ben nevezik át Balassi Bálint utcára) és a Balaton utca sarkán lévő telekhez.



"Nagyságos Seidner Ármin úr és neje és Politzer Henrik úr és neje ötemeletes bérpalota építkezése" áll a papírokon irigylésre méltóan szép betűkkel. Az 1898-as Országos Hírlap apróhirdetéseiben, a kézfogó rovatban találtam az alábbi hírt, szerintem a mi tulajdonosunk lehet a Seidner J. és társa nagykereskedő-czég beltagja, aki itt még épp eljegyezte Margitot...


A pincében raktárak, kamrák, és a ma már funkcióját vesztett falehányó, amelyről a gondnok jóvoltából képem is van. Az utcáról a most lezárt mellékkapun át érkezett a tüzelő, aztán ezen a lyukon keresztül jutott el a fáskamrába:


Hátul, az épület egyik sarkában, a melléklépcső mellett az egykori teher- és cselédlift. A rács ma is megvan és valamelyik szinten az eredeti felirat is, a Wertheim és tsa cégtől. A szolgálók részére kialakított közös klozettek is itt voltak. 


A bérlőknek állított személylift helyén a terven az áll: "lift és vaacum gépek", vagyis ezek szerint központi porszívó is volt. A régi, bársonypaddal ellátott liftszekrény már nincs meg. A földszinten, a Balassi Bálint utcai fronton és a Balaton utcán befordulva az épület feléig üzlethelyiségek voltak. A harmadik emeletig szintenként öt lakás, a legmenőbb persze a lekerekített sarokszobás, Budára és Dunára néző kilátással, öt szobával és két cselédszobával. A negyedik-ötödik emeletre eredetileg hat lakást terveztek. A padláson mosókonyha, mángorló, vasalószoba, szárítópadlás, valamint itt volt a fűtő lakása és mellette a cselédek fürdőszobája. A Személynök utcai frontra pazar dunai kilátással egy nagy műteremlakás került. A Balaton utcai traktuson padlás rekeszek sorakoztak, ide ma egy, a galambokat etetni tilos feliratú ajtó vezet, pár évvel évvel ezelőttig ugyanis egy vajszívű lakónak köszönhetően a tetőtér népes galambkolóniának adott otthont. A tetőn lévő ablakból ezt látjuk:




A lakások átlagos alapterülete 200 m2 volt. Központi fűtés és melegvíz szolgáltatás természetesen járt, ezt hét darab kazánnal oldották meg. A házat kifejezetten gazdag, jól fizető bérlőknek szánták. A Balassi Bálint utcai traktus fedett oszlopokkal ellátott nyitott folyosója loggiaként, a függőfolyosó corridorként szerepel a terveken. A házfelügyelő udvarra néző lakása a mai napig a földszinten van, a tulajdonosok pedig az elsőn laktak, a saroklakásban. Az ötvenes évekből fennmaradt tömérdek lakásmegosztási dokumentum egyikén a régi tulajdonosok helyett már Péteri Endre és társai (testvérpár) írnak alá. Nagyon valószínű, hogy ők a Politzer család leszármazottai, és a megfelelő pillanatban magyarosítottak Péterire. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a Kozma utcai temetőben nyugszik egy Politzer Henrikné Seidner Kornélia, egy sírban Péteri Istvánnal, aki feltehetően a fia és a Péteri és tsa-ból az egyik tulajdonos. Ezzel az egy névvel megfejtettük a régi terveken szereplő két családnév miértjét: valószínűleg Seidner Ármin leánya, Kornélia ment nőül a Politzer család fiához. Politzer Henrik 1944-ben halt meg, két fia a kilencvenes években.

az első terepszemlémen éppen esett az eső
Finomságok és a korra utaló viszonyok minden papírból tetten érhetők, egyik kedvencem, amikor pl. W. Vilma úrnő, lakástulajdonos neve egy régebbi tervről duplán át van húzva Z. Jánosra: csak semmi úrnőzés, elvégre 1950-et írunk. És ekkor kezdik el szétvagdosni a gyönyörű nagypolgári lakásokat, itt kezdődik el az a folyamat, ami a mai megduplázott lakásszámhoz vezet. A Központi Városházán Lakásmegosztási Bizottság is létezett, ilyen pecsétjük volt:


Az 1950-es rajzokon az akkori tulajdonos, Péteriék hat szobás lakását harmadolják el. A cselédszobát ekkortájt már csak szem. szobának írják (részben persze a terven lévő helyhiány miatt is) és velük együtt ekkor tűnnek el a nyugatias hangzású garderobe-ok is, helyükbe sokszor ablaktalan konyhák, előszobák, szobák kerülnek.

egyből három
Az Adalékok a Lipótváros történetéhez c. kiadvány megemlíti, hogy a Balassi Bálint utca 25. szerepelt a zsidók számára kényszerlakhelyül kijelölt házak listáján. Mintegy kétezer, sárga csillaggal megjelölt ház volt, a pestiek 70%-a Lipótvárosban. De itt azt is megemlítik, hogy a ház a svéd nagykövetség védelme alá tartozott. A régi lakóktól senkitől nem kaptam erre vonatkozó információt vagy megerősítést, persze az akkori lakók egyrészt már nem élnek, másrészt elköltöztek. Viszont a feljegyzések szerint a szomszéd házban, a 21-23-ban volt a svéd követség egyik irodája, így kétségtelen, hogy a közelben volt a segítség. A Budapest100-ra készített összefoglaló leírásban Lelkes Szilvia önkéntestársam azt is kiderítette, hogy az 1951-es kitelepítési hullám sem kerülte el a házat, eszerint "1950 szeptemberében az ÁVH vezetői az MDP egyetértésével tervet készítettek a Budapesten lakó, legalább háromszobás lakással rendelkező ’osztályidegenek’ otthonainak megszerzésére. A felszabaduló lakásokat párt- és minisztériumi vezetők, vezető beosztású államvédelmi és honvédtisztek családjai foglalták el. Az adatbázisban összesen 6 név köthető a Személynök utca 25. számú házhoz: Veszely Károly cukorgyár igazgató és neje, Gábor Mara dizőz (értsd: kabaréban, kávéházban, pódiumon szereplő sanzon- és slágerénekesnő), Montagh László földbirtokos, Erdős (Eisler) Pál ügyvéd és neje. A kötetből megtudjuk továbbá, hogy a családoknak a kitelepítésről szóló végzés megérkezése után 24 óra állt rendelkezésükre, hogy meghatározott súlyú holmit összepakolhassanak. A családokat vasúton szállították, egy vagonba több család került. A családok egy része önszántából elhagyta lakását, házát, vidéki rokonokhoz, ismerősökhöz költöztek, vagy Budapesten találtak albérletet úgy, hogy a család tagjai szétváltak, s egyenként próbálták megúszni az elhurcolást. Az V. kerületből kitelepítettek kényszerlakhelyeit az ország nyugati felén jelölték ki, elszórva Pest, Heves, Szolnok, Békés, Borsod-Abaúj-Zemplén, Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyékben."






Teljesen más viszony alakul ki egy házzal, ha az embernek alkalma adódik megismernie a történetét, vagy ha hosszabb-rövidebb ideig együtt lélegezhet vele, bejárja a pincétől a padlásig, koptatja a lépcsőit, végigsimítja a régi csempét a lépcsőházban. A pár napos kapcsolat persze még inkább csak olyan, mint egy flört. Nem komoly, de még akár szerelem is lehet belőle. Egy kicsit én is így voltam a Balassi Bálint utca 25-tel: a behemót, kicsit tagbaszakadt külső mint egy szégyenlős kamasz, lassan nyílt meg előttem és tárta fel kincseit: a kecses szarvasokat az előtér lengőajtóinak üvegén, a tériszonyos-lélegzetelállító kilátást az ötödik emeleti loggiáról, a szecessziós padlóburkolatot az előtérben, a régi portásfülke kb. fél évszázada változatlan állapotát, szürke falát, a régi, megsárgult liftnaplót. És ha becsukom a szemem, látom a cselédeket is, akik a hátsó lépcsőn sietnek a dolgukra vagy a fűtőt, aki a cselédfürdő melletti lakásban álomra hajtja a fejét és a ház nyilvánvalóan legnehezebb éveit a második világháború idején sárga csillagokkal, védettséget jelentő pecsétes papírokkal. 





Persze ezekre még, péntek éjjel, amikor Marcsival a "boldog 100. szülinapot" táblát festettük, még korántsem gondoltam, ahhoz ott kellett egy kicsit lenni... Jövőre találkozunk, ha nem itt, akkor egy másik százéves házban biztosan.



A ház a közös képviselő, S. Márta lelkes hozzáállásának köszönhetően nyitott ki. 
Köszönöm a gondnoknak és feleségének a türelmet, a padlás- és pincetúrát, a jófejséget és persze a kávét, Balázsnak a könyvet, Verának (Lásd Budapestet Blog) a jelenlétet, azoknak pedig, akik ellátogattak a házba, az érdeklődést.


Adalékok a Lipótváros történetéhez (Budapesti Városszépítő Egyesület, Bp, 1988.)
A kitelepítésekről szóló kötet: Hantó Zsuzsa: Kitiltott családok. Második, jav., bővített kiadás,
Magyar Ház, Budapest, 2010. 179-180. o.


Ha tetszett a  bejegyzés és szívesen látnál még több képet és tartalmat,
itt csatlakozhatsz
a blog Facebook oldalához.

2013. április 8., hétfő

Egy "semmi különös" lépcsőház

A Budapest100-ról kellene most írni, míg friss az élmény, és míg fizikai fájdalmat érez az ember lába a két nap mászkálás-álldogálás után. Le is fogom írni a Balassi B. 25-öt, meg a túrákat a Miénk a ház!-zal (mert hogy ezeken kívül jóformán sehol nem voltam), ezt megfogadtam. A Balassi, ahol önkéntesként szombaton majdnem egész nap és vasárnap délután jelen voltam, teljesen a szívemhez nőtt, nagyon jó fej emberekkel találkoztam és tényleg klassz volt látni, hogy mennyien imádják a házakat, végigolvassák a ház történetéről szóló leírást és nekiállnak böngészni a régi, lefotózott majd kinyomtatott tervrajzokat, amiket szerintem csak nagyítóval lehetett elolvasni, és amelyek miatt most utólagos elnézést kérek mindenkitől. Leírom, de nem most, ahhoz kicsit több idő kell. A mai rövid posztban egy olyan épület jön, ahova viszonylag gyakran járok, de először ma éreztem azt, hogy ezt meg kéne írni, de nem úgy, ahogy eddig. Nem jártam utána a háznak, nem tudom ki tervezte és azt sem mikor épült fel. De most nem is ezen van a lényeg. Valójában eddig mindig azt gondoltam, hogy ez olyan semmi különös lépcsőház, vagy ötszáz ilyen van Budapesten, szép ugyan a kovácsoltvas korlát a lépcsőházban és a gangon, de mégsem különleges vagy észbontó. És mégis, a semmi különös házakban is vannak olyan részletek, vagy inkább pillanatok, amelyek néha mindent megváltoztatnak és valahogy átlényegül az egész, a rút kiskacsából a megfelelő fényben vagy szögből előbújik a báj. Szóval azt próbálom ezzel ilyen sután elmondani, hogy annyi ilyen van körülöttünk, először semmi extra, aztán ha jobban megnézzük, gyönyörű, vagy legalábbis figyelemreméltó. Ugye?
















A ház az Alkotás utcában van, a hozzá hasonlóból pedig több száz szerte a városban...
Így saccra kicsit több, mint száz éves, szerintem a XX. század elején épült. Egyszer nagyon régen, még mielőtt ráhúztak egy szintet, az akkori legfelső szintre költözött egy jóbarátom. Egy ismerőstől bérelte a sarki lakást, benne valóságos múzeummal, kismillió régi, otthagyott és elfelejtett, kidobásra váró fotóval, levelekkel és retró tárgyakkal. Igazi kincsesbánya volt, a lakástakarítás fele azzal ment el, hogy ezeket olvastuk és odavoltunk... Ha jól emlékszem, a lépcsőházban akkor még lift sem volt...


2013. április 1., hétfő

Egykor és most - Zichy utca 10.

A múlt hónapban elég sokat jártam a VI. kerületben. A Zichy utcában többször megnéztem egy közepesen lepusztult házat, aminek a kapubejárata felett egy sgraffito nyomai láthatók. Fent, a második emeleti ablakok fölött egy másik is volt, majdnem a homlokzat egész hosszában. Valószínűleg soha az életben nem restaurálták, de 1945 után biztosan nem. Ma a neten botlottam ebbe a képbe, és leesett az állam. Mert ez bizony ugyanaz a ház... 
Itt 1910 körül látjuk, Krausz Ármin fűszer és gyarmatáruk nagy és kiskereskedésével:

a kép forrása: FSZEK Budapest Gyűjtemény
Ez pedig a mai kép:



Dr. Weiss Jakab házát Révész Sámuel és Kollár József tervezte. A páros 1900-ban nyitott közös irodát, és körülbelül százötven családi- és bérházat, illetve középületet terveztek együtt. Kedvenceim a rózsaszín lépcsőházat magában foglaló szecessziós (és szerintem kicsit art decos) lakóház a Váci utcában, a Modern és Breitner Áruház épülete a Deák tér és a Deák Ferenc utca sarkán és beljebb az utcában a 17. számú épület, ezek mindegyike sokkal jobb állapotban van.
Bent nem voltam, de a homlokzatra ráférne egy alapos felújítás. A sgraffitok restaurálása mindent megváltoztatna, még talán a stílusban nem passzoló erkélytől is nagyvonalúan el lehetne tekinteni. És akkor már csak egy dolog marad, amitől meg kéne szabadulni, de ehhez az utolsó képekig kell görgetni az egerünk gombját. Ott majd mindenkinek kiszúrja a szemét a zöld rúd, amely a kőfej álla alól kinőve az üzlet cégérét tartja, most éppen egy szépségszalonét. A régi képen a kovácsoltvas díszt/konzolt sem találom, valószínűleg azt is később szerkesztették oda.








A világhálón kutakodva megtudtam, hogy nemcsak én figyeltem fel erre a házra, hanem Juci világa is, és az ő posztjából az is kiderült, hogy Ráday Mihály 1998-ban kiadott könyvében szintén tárgyalta a dolgot. Szóval egyrészt én csak utánuk kullogok, másrészt meg a könyv óta eltelt 15 év és még mindig pusztul a homlokzat.
Ha sikerül kideríteni valamit a házról, visszatérünk rá.

Frissítés, 2015. január 20.
A homlokzati rajz a Tervtárból, Révész és Kollár aláírásával. A tetőszerkezetet teljesen átalakították, lásd a lenti képet. Mintha nem is ugyanaz az épület lenne.