|
Lecsó Balatonbogláron, 1953-ban, abban az évben, amikor először véste be a nevét a téglába. |
A napló első részét, az előzményeket itt lehet elolvasni.
"December 4-én reggel gyalog mentem a végig a
Váci úton, teherautók húztak el mellettem. A villamosok túlzsúfoltak voltak,
mint mindig. Angyalföldön az élet visszatért a régi kerékvágásba. Egyáltalán
nem siettem, igazából azt sem tudtam hová megyek. Nem volt egyetlen barátom
sem, akinél elbújhattam volna egy napig. Senkinek sem volt olyan nagy lakása,
hogy még egy embernek helyet tudjon adni. A bokszolótársaim minden bizonnyal
segítenének, de azok ugyanolyan szűkösen laktak, mint én. A kis Gizire
gondoltam, ő talán megengedné, hogy nála töltsek egy éjszakát. De nem, nem
tehetem ezt vele, remélhetőleg minden elrendeződött már körülötte, nem kellene
önzésből felkavarni a lelkét. Egy örömlányt kéne találni, aki az egész éjszakát
velem akarja tölteni, de nem lop meg. Majd valahogy lesz, egy éjszakát az utcán
is kibírok, majd sétálok és néha betérek egy presszóba melegedni, ha minden kötél
szakad.
A belvárosban bementem
egy cukrászdába, a Bazilika közelében. Sokáig ültem ott, a pincérnőt
megajándékoztam egy pár harisnyával. Nagyon boldog volt, hogy ilyen szép
ajándékot kap. Észrevettem, hogy tetszem neki, és mielőtt elmentem,
megbeszéltük, hogy este fél tízkor, amikor befejezi a munkát, találkozunk.
Délelőtt tíz körül
hagytam ott a cukrászdát és elkezdtem ruhaboltot keresni. Csak minden ötödik
üzlet volt nyitva, a többit lerombolta az oroszok előrenyomulása a városban.
Háromórányi keresés után végre megtaláltam, amit kerestem: egy hosszú bélelt
esőkabátot 560 forintért. A kabátra valóban szükségem volt, mert még most is zakóban,
alatta meg egy vastag pulóverben jártam. Ezután kerestem egy boltot, ahol
részletes Magyarország térképet vettem, olyat, amin minden kis út be volt
jelölve távolságokkal együtt. Gyorsabban ment minden, mint gondoltam és két
órára mindent elintéztem.
|
Fotó: FORTEPAN. Andrássy út. |
Egy kisvendéglőben
megebédeltem, délután pedig moziba mentem. Este tíz felé visszamentem, hogy
találkozzak Bibivel, a pincérnővel. Egy ideig sétáltunk, de kezdett hideg lenni,
így betértünk egy kávézóba. Bibi jópofának találta, hogy egy másik cukrászdában
vendég lehet, és nem felszolgáló. Mondtam neki, hogy szeretnék lemenni egy
éjszakai szórakozóhelyre egy kis zongorazenét hallgatni. Beleegyezett, de
először haza akart menni átöltözni és egy kicsit rendbe hozni magát. Ragaszkodott
hozzá, hogy vele menjek.
Egy kis szobát bérelt a
Deák tér közelében. A csengetésre alacsony, vékony öreg hölgy nyitott ajtót.
Nem szólt egy szót sem, csak hagyta, hogy bemenjünk. A lakás két szobából,
konyhából és fürdőszobából állt, az egyik szobát adta bérbe.
Bibi alacsony, szőke,
vékony testalkatú nő volt, nagy, érzéki ajkakkal, és állandóan mosolygott.
Átöltözött, és amikor éppen kifelé mentünk a lakásból, az öreg hölgy azt
mondta:
- Ugye nem jössz haza
nagyon későn?
- Nem - mondta Bibi és
arcon csókolta.
Az éjszakai mulató az
Andrássy úton volt, nem messze Bibi cukrászdájától. Egyetlen helyiségből állt,
egyenesen az utcáról nyílt.
Egy zongorista
melankolikus zenét játszott. Én magam is elszomorodtam, de nem sírtam. Belemerültem a zenébe, és hálásan fogadtam Bibi simogatását és simulékony testének
érintését. Éjfél körül hagytuk ott a helyet és gyalog mentünk fel Bibihez. A kaput egy
öregember nyitotta ki, egy tízest adtam neki. Az öreg hölgy fenn volt, és várt
minket. Örült, hogy nem jöttünk nagyon későn és azonnal elment aludni.
Mosakodás után lefeküdtünk, még fogat is mostam, hiszen volt nálam fogkefe.
Az éjszaka egyetlen szenvedélyes
szerelmi aktusból állt, és azt kívántam, bár sose érne véget. Az egész testem
égett a vágytól, mintha tudtam és éreztem volna, hogy hosszú ideig ez lesz az
utolsó kaland. Úgy éreztem, hogy a testem atomjaira robban szét, és kirepül a
világegyetembe.
Reggel fél hétkor az
öreg hölgy kopogtatott az ajtón, és bejelentette, hogy kész a reggeli. Annyira
meglepett a kedves fogadtatás, hogy hálából 500 forintot hagytam a tányér
alatt. Bibinek egy ezer forintos bankjegyet csúsztattam a könyvébe. Nem tudtam
felfogni, hogy két ember, akik nem ismerik egymást, és nincs sok közös dolguk,
hogyan élhetnek át együtt ilyen szenvedélyes éjszakát. De az életben nincs mindenre
magyarázat. Amikor elhagytuk a lakást, mindketten megcsókoltuk az öreg hölgyet.
Elkísértem a lányt a cukrászdához. Fél nyolc volt. Miközben gyorsan
elbúcsúztunk egymástól, a lány szomorú szemekkel nézett, mint aki tudja, hogy
soha nem lesz viszontlátás.
|
Fotó: FORTEPAN. |
A teherautó a Bazilika
melletti utcácskában állt, kissé ferdén parkolva. Vagy tíz ember állt mellette
és beszélgettek. Ahogy közeledtem, két alak vált ki a csoportból, és elém
jött. Hicsi volt és a bátyja, Vak, kedvesen üdvözöltek. Hicsi a szomszéd
házban lakott a szüleivel és két fiútestvérével.
- Tegnap egész nap
kerestünk, már azt hittük elvitt az ÁVO, mert kétszer is jártak anyádnál -
mondta Hicsi bátyja.
- Szomorú, hogy annyit
rohangáltak eredménytelenül. Hol voltál?- kérdezte Hicsi.
Erre nem válaszoltam,
inkább úgy tettem, mintha nem tudnám, hogy beszéltek anyámmal és azt kérdeztem:
- Miért kerestetek a
múltkor?
- Hát azt gondoltuk,
hogy Hicsi veled mehetne Nyugatra, ha nem bánod.
- Semmi kifogásom nincs ellene, csak ne kelljen a hátamon cipelnem.
- Arra nincs szükség,
de van egy kis probléma. Beszéltünk a sofőrrel, és azt mondta, 2000 forintba
kerül egy embernek Sopronig az út, de ennyi pénzünk nekünk nincs.
- Mennyi van? -kérdeztem.
- 550 forint, ez
minden, amit össze tudtunk kaparni - válaszolta Hicsi bátyja.
- Van ennivaló nálad?
- Igen - mondta Hicsi.
Van nálam hat szelet zsíroskenyér.
- Az nem valami sok. -
mondta László.
Odamentem a sofőrhöz,
aki két másik férfivel beszélgetett. Jeleztem, hogy beszélni akarok vele. A
sofőr vette a jelet, és odajött hozzám.
- Ketten csatlakoznánk,
tudnánk zsilettel fizetni? Márkás cucc, 2500 darab. Kérdőn néztem rá.
- A feketepiacon 6000
forintot érnek. Egy mozdulattal a zsebemre mutattam, hogy nálam van az áru, és
megmutathatom, de a sofőr elhárítóan intett.
- Majd fizetnek, amikor
odaérnek, ha egyáltalán odaérnek. – Azzal intett, hogy szálljunk fel a
teherautóra.
Hicsi bátyja odajött és
azt mondta:
- Tartsatok össze,
maradjatok együtt!
- Ugye nem azt kéred,
hogy ezentúl én legyek az apja? Azt azért nem vállalom. Akkor jobb, ha itthon
marad. - Hicsi testvére csak mosolygott, és elment.
Akkor arra gondoltam,
hogy vajon mit vettem ezzel a nyakamba…
A teherautó ponyvája
alatt, a rakodótérben több tucat gyapotbála feküdt. Bementünk az autó hátsó
részébe, és elhelyezkedtünk. Az úticél, Sopron 220 kilométerre volt
Budapesttől. Úgy számoltam, hogy néhány órába beletelik, míg odaérünk.
Fél kilenckor az autó
megtelt vagy húsz emberrel. Egymás hegyén, hátán ültünk a bálák között. A
teherautó elindult, de nagyon lassan hajtott, mert az utak még mindig rossz
állapotban voltak a forradalom miatt. A Budapestről kivezető úton megállítottak
minket egy katonai ellenőrzőpontnál. Az utat két tankkal torlaszolták el, csak
egy keskeny utat hagytak. Több teherautó állt sorban, és várták, hogy végre
elindulhassanak. Amikor odaértünk, igazoltattak a katonák. A társaságból
legtöbben Sopron közelében laktak, így hát indokolt volt az utazásuk.
Ők megmutatták a
személyi igazolványaikat. Mi Hicsivel az autó leghátsó részében ültünk, és nem
adtuk oda az igazolványunkat, mert nem volt semmi dolgunk Budapesten kívül.
Minden bizonnyal leszállítottak volna bennünket, és mehettünk volna haza. A
többiek szóltak, hogy csak maradjunk csendben. Közben arra gondoltam, hogy ezek
a tankok olyanok, mint a pestis, az oroszok egész Magyarországot elárasztották
velük.
A következő ellenőrzés
Budapesttől száz kilométerre volt, ez is az előzőhöz hasonlóan zajlott. De itt
sem történt semmi és mehettünk tovább. Amikor úgy százötven kilométerre voltunk
már Budapesttől, késő délután volt, és kezdett sötétedni.
A teherautó egy kis,
elhagyatott, akácokkal szegélyezett útra hajtott be. Már vagy tíz perce mentünk
egy göröngyös úton, amikor egy fogadóhoz értünk. A kocsi megállt, kiszálltunk
és bementünk a meleg épületbe.
Bent olyan volt, mintha
megállt volna az idő, cigányok zenéltek, emberek énekeltek és mulattak, mintha nem
is most zajlott volna le egy forradalom, amelyben rengeteg ember vesztette
életét.
A fogadóban pálinka,
fűszerek és étel szaga keveredett. Kerek faasztalok és nehéz faszékek álltak a
helyiség közepén, olyan bútorok, amelyek bírják a strapát. Hátul, a fal mellett
padok álltak, némelyiken egy-egy szerelmespár ült. Egy pár megpróbált a zenére
táncolni, de csak ritmikus ringatózás lett belőle, anélkül, hogy a lábuk
mozgott volna.
Mindenki felnézett,
amikor a furcsa társaságunk belépett, de aztán hamar alábbhagyott az érdeklődés.
Meleg ételt rendeltünk, hamar meg is kaptuk, a személyzet mintha tudta volna,
hogy vendégek érkeznek. Mi Hicsivel gulyáslevest kértünk, ami tele volt hússal,
és nagyon finom, de borzasztóan erős volt. Irgalmatlanul csípte a szánkat, pedig
kenyeret is ettünk hozzá, és ásványvizet ittunk. Az egyik útitársunk borral
kínált.
- Igyatok srácok, ti
sem tudjátok, meddig éltek!
- Ez így igaz, de ha
meg kell halnunk, legalább józanul kerüljünk az Úr színe elé -mondtam.
- Micsoda
savanyújóskák! - mondta a férfi és otthagyott minket.
Félórás pihenő után
indultunk tovább. A teherautó zörgött, a ponyva vészjóslóan zúgott a szélben. Megpróbáltam
aludni, de nem ment, az előttem álló ausztriai úton járt az eszem. Késő este
volt, amikor megérkeztünk Sopronba. Odaadtam a zsilettpengéket a sofőrnek, és
megkérdeztem, hogy jutunk el a szállodába.
- Ne menjenek a
szállodába, menjenek egyenesen a határhoz, abba az irányba - mondta és az
előttük levő utcára mutatott.
- Köszönjük az utat, és
hogy épségben megérkeztünk.
- Ne nekem köszönjék,
hanem a sorsnak, ami kegyes volt. További jó utat, srácok.
Nagyon fáradt voltam a
tizennégy órás út, és az előző éjszakai kétórás alvás után. Most aludni
akartam, akármibe kerüljön is.
A szállodában sok üres
szoba volt, még az igazolványunkat sem kellett bemutatni, de előre kellett
fizetni százhúsz forintot. A szoba berendezése két ágy, egy asztal, két szék,
és egy sámliból állt, ez utóbbin egy lavór vizet találtunk.
- Ezt azért tették ide,
hogy ebben fürödjünk? - kérdezte Hicsi, aki nagyon elégedett volt, hogy végre
kinyújtózhatunk.
- Azt hiszem kézmosásra
van, meg hogy a szerszámunkat (a sliccemre mutattam) le tudjuk öblíteni-
válaszoltam.
|
Fotó: FORTEPAN. Sopron. |
December
6 (csütörtök) - Ausztria egy kőhajításnyira
A szállodában megettünk
néhány zsíroskenyeret, amit Hicsi hozott magával, és azonnal mély álomba
merültünk. Azt álmodtam, hogy egy mezőn futok keresztül, és valaki üldöz, de
nem látom az ellenfél arcát. Aztán a távolban megláttam egy kis ligetet,
megpróbáltam elérni, hogy ott elbújhassak az üldözőim elöl, de a fák orosz
katonákká változtak, és elkezdtek rám lőni. A golyók a mellemet találták el, és
hatalmas lyukat ütöttek rajta, amin keresztül az egész testemet láttam. Az
egyik orosz, aki egy kis idővel ezelőtt még fa volt, megfogta a zakómat, és
megrázott, mire felébredtem. De a valóságban egy magyar rendőr állt felettem,
az ágyam mellett és rázta a testemet.
Mindkettőnket
bekísértek a rendőrörsre, amely már tele volt fiatalokkal. Egy nagyobb
helyiségbe vezettek, ahol néhány tucat emeletes ágy állt. A rendőr benézett a terembe,
és rámutatott egy üres emeletes ágyra, hogy oda menjünk. A szobát egy meztelen
villanykörte világította be, amely a mennyezetről lógott és kellemetlen szórt
fény adott. Az ajtóval szemben levő falon volt egy ablak, amit nagy sietve
befalaztak, de még nem vakoltak be. A téglák vörösen és riasztóan világítottak.
Egy kis szellőzőnyílás és az ajtó volt az egyetlen levegőforrás, és az egyetlen
menekülési lehetőség. Első gondolatom az volt, hogy menekülni innen, olyan
gyorsan, ahogy csak lehet, még mielőtt megvirrad.
Éjjel egy óra volt, de
a legtöbb fiatal ébren volt, és beszélgettek. A beszélgetés zaja alábbhagyott,
amikor Hicsivel a szobába léptünk. Odamentünk az ágyhoz, és elhelyezkedtünk.
Két lány, akik a szomszédos ágyon feküdtek, most hozzánk fordultak:
- Titeket hol kaptak
el?
- A szállodában,
felzavartak álmunkból.
- A szállodában? Minket
a határon fogtak el, ott hemzseg a környék az orosz katonáktól. Nagyon durvák a
fiatal nőkkel, mind egyszerű parasztfiúk, nincs köztük egyetlen úriember sem.
- Mikor jöttetek ide?
- Ma reggel, és holnap
reggel a rendőrök visszavisznek bennünket Budapestre. Ti is visszamentek
Pestre?
- Igen, valószínűleg,
de egyelőre nem tudunk semmit, még nem hallgattak ki bennünket. Először hagynak
aludni, hacsak nem ébresztenek fel újra, hogy megpuhítsanak a kihallgatás
előtt.
- Ezek a magyar
rendőrök elég humánusak, biztosan nem fognak keresztre feszíteni benneteket.
Egész éjszaka hagytak
aludni, reggel hangos beszédre és csörömpölésre ébredtünk. A reggeli érkezett
meg, fehérkenyér, egy darab sajt és meleg tej egy nagy 25 literes
fémkannából. Jó íze volt, és elég sokat
adtak. Egy félóra múlva kihallgatásra hívtak bennünket.
Egy kis ablaktalan szobába
vittek, egy tiszt és egy gépírónő ült bent, a férfi egyik cigarettát szívta a
másik után.
- Hova akartak menni?
- Budapestre.
- Budapestre? - a
kapitány meglepődve nézett ránk.
- Miért voltak a
szállodában?
- A határról jöttünk,
de fáradtak voltunk, és megpróbáltunk aludni. - válaszoltam, talán egy kis
bizonytalansággal a hangomban.
- Ezt a mesét nem
veszem be!
- Pedig így volt, a
határnál nagyon sok orosz katona volt, és arra gondoltunk, a legjobb lesz, ha
visszafordulunk, mielőtt valami kellemetlen dolog történik.
A kapitány
elvörösödött, és úgy ordított, hogy a szoba falai beleremegtek:
- Most aztán
abbahagyják a játszadozást! Ezt a hülye szöveget nem akarom még egyszer
hallani!
- Hát, ha tényleg
kíváncsi rá, gondoltunk rá, hogy átmegyünk a határon, de mivel nem döntöttük el
véglegesen, még aludni akartunk egyet a dologra.
Most a kapitány végképp
elvesztette türelmét, megnyomott egy csengőt, amire két megtermett rendőr jött
be a szobába.
- Vigye ezt a két
idiótát le a cellába, nincs hozzájuk türelmem. - Megragadtak minket a karunknál
fogva, és levittek egy rosszul megvilágított, áporodott szagú pincébe.
Betuszkoltak egy nagyobb cellába. Már négy ember ült ott, és valami
reggelifélét majszoltak. Egy szót sem szóltak, csak rágtak és bámultak. Mi
leültünk egy padra a cella közepén. Lehangoltak és ijedtek voltunk.
- Nem csináltunk
semmit, csak próbáltuk azt mondani, amit hallani akartak. – mondtam nekik és
hunyorogtam, hogy jobban lássam őket a félhomályban.
- Látod Hicsi, az ember
nem folytathat értelmes beszélgetést egy paraszttal, még ha az ezredes, akkor
sem.
- Először is nem
ezredes, csak százados, másodszor nem paraszt, hanem pesti, hallatszik a
beszédén.
- Barátom, ha valakinek
az apja paraszt, a fia is az marad egész életében, én tudom. Ugyan minek jönne
ide Sopronba dolgozni?
- Hát, igazad lehet -
mondta Hicsi.
- Egy rámenősebb pesti
érti a tréfát, de egy falusi nem.
Egy óra múlva
visszajöttek értünk a rendőrök. Most aztán felakasztanak bennünket - gondoltam
de próbáltam nyugodt maradni.
A százados szobájába
vezettek. A férfi cigarettázott, és egy csésze teát kortyolgatott, a tea
mellett egy kistányéron egy darab almás rétes. A rétes illatára a számban
összefutott a nyál. A százados sokkal fesztelenebbnek tűnt most, és csaknem
barátságos hangon szólt hozzájuk.
- Üljenek le, fiúk.
- Nagyon szívesen, csak
fel ne akasszanak bennünket. - mondta Hicsi vidám hangon.
- Van jegyük vissza
Budapestre?
- Nincs. - válaszoltuk
kórusban.
- Itt van két
vonatjegy, menjenek az állomásra, tizenegyre, akkor megy vonat Budapestre.
- Köszönjük, nagyon
kedves Öntől.
- Igazság szerint a
Tóthot (azaz Hicsit) nem szabadna elengednünk, mert kiskorú, de ha maga írásban
garantálja, hogy gondját viseli Budapestig, akkor mindketten elmehetnek.
Aláírtam a papírt. Visszakaptuk
a személyi igazolványokat, és elengedtek. Kint azt mondtam:
- Azt hiszem, meg kell
változtatnom a véleményemet, ez a százados mégiscsak budapesti.
Az állomásnál leültünk,
és vártuk a vonatot, másfél óra volt még hátra. Csendben és szomorúan ültünk,
mindkettőnket megviseltek az események.
Egy félóra múlva jött
egy vonat, de épp ellenkező irányba ment. Odamentünk és megkérdeztük, kiderült,
hogy Ausztriába megy.
- Az éppen jó nekünk -
mondta Hicsi. Félrevontam Hicsit, és azt mondtam:
- Megígértem a
századosnak, hogy visszaviszlek Budapestre. Én még sosem szegtem meg a szavam.
- Nem érdekel, hogy Te
mit ígértél, én nem fogadtam meg, hogy veled megyek. Ugye nem akarsz arra
kényszeríteni, hogy veled menjek? - mondta Hicsi felháborodva.
- Nem, azt nem, ugyanakkor
felelősséget érzek érted, legalábbis addig, amíg Ausztriába átérünk. Nem hagyhatlak
felügyelet nélkül, így kénytelen vagyok veled menni. - mondtam tréfálkozva.
- Aztán majd írunk egy
levelet a századosnak, és visszaküldjük a jegyet – mondtam nevetve.
Felugrottunk az éppen
induló vonatra, a legutolsó kocsi utolsó lépcsőjére. Hátul egy fiatal férfi
állt, aki bámult ránk.
- Hova mentek? -
kérdezte csodálkozva. Átszaladunk ide Nyugatra kicsit szétnézni. - mondtam, új
erőre kapva. Most, hogy új fordulatot vettek a dolgok, újra vállalkozó
kedvemben voltam. Azt mondtuk neki, hogy egy családhoz megyünk, akik majd
átsegítenek a határon.
- Ebben van valami
ráció, mert az oroszok őrt állnak a határon, messziről látják, ki mire készül.
- De hát akkor mit
csináljunk? Repülni mégsem tudunk.
- A legjobb, ha
leszálltok a vonatról, és gyalog mentek. A következő állomás Ágfalva. Ez a
határállomás, rengeteg a rendőr és a lelkesen lövöldöző orosz.
A vonat épp akkor ért
egy kanyarba és lelassított. Leugrottunk, lábbal értünk a fagyos földre.
Egy órát gyalogoltunk,
gondosan kerülve az embereket és a járműveket. A térkép segítségével
megtaláltuk az utat. Elértünk egy kis keresztúthoz, ahol lovas kocsi nyoma
látszott. A térkép alapján beazonosítottam, hogy merre lehet a mi parasztunk
háza.
|
Forrás: Google |
- Igen - mondta Hicsi a
horizontot nézve. Látok ott arra a mezőn valamit, ami úgy néz ki, mint egy
parasztgazdaság. Aztán elindultunk a parasztház irányába.
Láttuk, hogy a
parasztudvart kerítés veszi körül és rengeteg gyümölcsfa, amelyek csupaszon,
látszólag élet nélkül álltak a hideg decemberi napban. De valami nem stimmelt,
a mozdulatlanság és a csend semmi jót nem jelentett. Hirtelen furcsa érzés
kerített hatalmába.
- Látod a kéményt,
Hicsi, nem füstöl, pedig nagyon hideg van. Szerintem ez egy elhagyatott
gazdaság, hiába jöttünk ide.
Mindketten
megdermedtünk, talán már a parasztot is letartóztatták, amiért segített az
embereknek Nyugatra átmenekülni. Amikor a kapuhoz értünk, egy nagy komondor
jött elénk ugatva.
- Azért jó, hogy mégis
van itt valami élőlény - mondta Hicsi, amíg ott álltunk, és azon töprengtünk,
hogyan tudnánk elmenni a kutya mellett. A kutya ugatásától eltekintve az udvar
teljesen csendes volt. Egy csengőt kerestünk, és találtunk is egy madzagot, ami
a kapufélfán lógott. Egy kis idő múlva a ház mögül felbukkant egy alak, aki
minden bizonnyal már korábban is ott rejtőzködött, de nem akart előjönni addig,
amíg meg nem győződött arról, hogy kik a jövevények.
A parasztember
barátságosan üdvözölt minket, kinyitotta a kaput, és megfogta a kutyát a
pórázánál fogva. Beinvitált a házba. Egyenesen a konyhába léptünk, ami egyben
nappali is volt, egy nagy kemencével fűtötték. Frissen sütött kenyér illata
áradt. Az ingaóra éppen tizenkettőt
ütött. Középen egy fenyőfa asztal állt nyolc székkel, a fal mellett egy tükör a
földön, mintha arra várna, hogy valaki felakassza valahova. Egy konyhai kanapé és
egy konyhaszekrény alkotta még a bútorzatot.
A konyhában egy
középkorú házaspár ült egy nyolcéves forma fiúval. Először egy szót sem
szóltak, majd a nő fejbólintással köszönt. A díványon ültek és nagyon
lehangoltnak tűntek, mintha valamilyen borzasztó helyre készülnének éppen. A nő
vékony volt, koromfekete, rövidre nyírt haja, és vonásaihoz képest túl nagy
orra volt, elegáns vékony nyári ruhát és magas sarkú cipőt viselt, ujjain rengeteg
gyűrűt. A férfi hétköznapi megjelenésű, minden bizonnyal hivatalnok lehetett egy
unalmas állami vállalatnál. A kezében szürke madzaggal átkötött bőrtarisznyát
tartott.
A paraszt szólt, hogy
üljünk asztalhoz, frissen fejt tejjel és zsíros kenyérrel kínált. A házaspár
azonnal odaült, a férfi fogta a tarisznyát, és maga mellé tette. A férfivel
szemben ültem, és a tükörben pont a tarisznyára láttam. Amikor az étel az
asztalra került, és mindenki enni kezdett, a lábammal odahúztam magamhoz a
tarisznyát. Abbahagytam az evést, és hirtelen a gyomromhoz kaptam, mintha
fájna. Felemeltem a tarisznyát, és óvatosan belenéztem. Tele volt
tízdollárosokkal, vastag kötegekben. Aztán újra behúztam a madzagot, és
visszalöktem a tarisznyát az eredeti helyére.
- Te jó ég! – gondoltam
magamban, legalább tízezer dollár! A látvány sokkolt.
- Milyen volt az út
idáig? - kérdezte a paraszt, félbeszakítva gondolataimat a dollárkötegekről.
- Viszonylag sima -
mondta Hicsi, aki a melegben kicsit felengedett.
- Most már alig
érkeznek disszidensek, de október végén és november elején százasával jöttek,
csapatokban.
- Biztosan nem volt
könnyű itt annyi embert fogadni.
- Igen, le is taposták
az összes elvetett gabonát a szántóföldön.
- De akkor már
betakarították a termést – szólt az idegen férfi, hogy ő is bekapcsolódjon a
beszélgetésbe.
- Aztán vége lett a
szaladgálásnak, a katonák lezárták a határt, és most ellenőrzik az utakat, ki
tudja, mi történik még.
- És velünk mi lesz? -
kérdezte Hicsi.
- Szerencséjük van,
mert a környék legjobb vezetőjénél vannak, aki húsz kilométeres körzetben bekötött
szemmel is odatalál bárhova. De meg kell várnunk, amíg sötét lesz - mondta a
paraszt.
- Az nem baj, nem
sietős a dolgunk, a Nyugat megvár.
- Nagyon kell vigyázni,
amikor a határ közelébe érünk, lehet, hogy a földön kell kúszni, és figyelni,
hogy nem jönnek-e a vadállatok.
- Milyen vadállatokra gondol?
- kérdezte az asszony.
- A környéken az
oroszokat hívja így mindenki.
- Félelmetes, hogy így
gondolkozik, csak nem akarja lelőni őket?
- Dehogy, csak nem
akarom, hogy észrevegyenek és elkapjanak.
- Akkor jó - mondta az
asszony.
Az, hogy a menekülést
egyáltalán végre tudtuk hajtani, több tényezőn múlott. 1953-ban meghalt
Sztálin, és Nyikita Hruscsov vette át a hatalmat. A huszadik pártkongresszus
után megkezdődött a sztálini módszerek és szemlélet leépítése. Enyhítettek a
másképp gondolkodókkal szembeni bánásmódon, és az emberek kicsit több
szabadságot kaptak.
1945 tavaszától
Ausztria megszállott ország volt, amely a nyugati hatalmak és a Szovjetunió
között volt felosztva. 1955. május 15-én megegyeztek abban, hogy Ausztria független,
semleges lesz. 1955 októberében az utolsó csapatok is elhagyták Ausztriát. 1956
tavaszán az osztrákok beleegyezésével a magyarok felszedték a határterületen elhelyezett
aknákat, és leszerelték a szögesdrót határvédőt. A legtöbb megfigyelőtoronyban
golyószóró volt felszerelve, ezek is eltűntek.
Amikor sötétedni
kezdett, felkészültünk az indulásra. Abban reménykedtem, hogy még kapok egy
szelet kenyeret, de nem mertem szólni, mert a többiek sem szóltak. Végül, hogy
megtörjem a csendet, inkább azt kérdeztem:
- Mennyibe kerül ez a
menekítő akció?
- Ideadhatják nekem a
pénzüket, annak úgysem veszik hasznát a másik oldalon - mondta a paraszt furcsa
arckifejezéssel. De ha nincs elég pénzük, elfogadom a karórát is, vagy az arany
nyakláncot.
- Kilencezer forint van
nálam és még néhány százas.
- Az bőven elég lesz,
akkor a karórájukat megtarthatják.
Elindultunk, elhagytuk
a kényelmes meleget és a biztonság érzése hamarosan ideges görccsé változott a
gyomrom tájékán. Arra gondoltam, hogy vajon most is szembekerülök-e a halállal,
mint az elmúlt hónapokban többször is. Mindennek van valami értelme az életben.
Annak is kell, hogy értelme egyen, hogy idáig annyi veszélyes helyzetet
megúsztam és életben maradtam, míg sok más ember mellettem az életével
fizetett.
Tudtam, hogy ez az
utolsó kirándulás olyan, mint egy bokszmérkőzés, bármennyire is biztos is
voltam benne, hogy meg tudom verni az ellenfelet, azért mégis minden mérkőzés
előtt ideges voltam. A bokszolók meccs előtt egyfolytában vécére szaladgáltak,
hogy még néhány csepp vizelettől megszabaduljanak. De amikor végre a szorítóban
voltunk, az ember már nem érzett mást, mint nyugalmat. Ez az érzés működik a
katonában is, hogy bár tudja, bármelyik pillanatban megölhetik, mégis nyomul
előre.
Amikor annyira
eltávolodtunk, hogy a parasztudvar már látótávolságon kívül volt, a görcsöt
felváltotta egyfajta várakozás. Hogy mit vártam? Azt, hogy megtörténjen az
ismeretlen, előkerüljön a láthatatlan és kiszámíthatatlan ellenség, aki a
sötétben lapít. Eszembe jutott az álmom, amikor az oroszok golyói szitává
lőtték a testemet.
Fújt a szél és
szemerkélni kezdett a hó. Lehajolva mentünk, hogy a sziluettünk kisebb legyen, és
hogy ne vehessenek észre. Körülbelül tíz perce meneteltünk így, amikor a nő elkezdett
sírni. Egész idő alatt panaszkodott, hogy túl gyors neki a tempó, nagyon fújt a
szél, és a talaj egyenetlen volt. Nem értettem, mért húzott magas sarkú cipőt
és nylonharisnyát egy ilyen útra, ahol a fagyos földön kell kiszámíthatatlan
ideig gyalogolni. Vissza akart menni. Mindannyian megfordultunk és a nőt
visszavezettük a meleg parasztházba.
- És maguk? – fordult a
paraszt mihozzánk.
- Mi kitartunk. Megyünk
tovább- mondta Hicsi határozottan, mintha csak attól tartana, hogy én valami
mást mondok.
Újra elindultunk, most
már senki sem gátolta a haladást. Kb. 25 perce gyalogoltunk a göröngyös talajon,
amikor egy murvás úthoz értünk. A paraszt lefeküdt a földre, mi követtük a
példáját. Teljes csendben voltunk, csak a szél zúgott, és a hó verte a tegnap újonnan
beszerzett viharkabátomat. Egy idő után azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon
itt fogunk-e aludni, mert ha még sokáig így maradunk, a testünk teljesen
odafagy a földhöz.
Ezután jött az, amire a
paraszt várt. Egy nagy páncélos hernyótalpas jármű. A paraszt jelezte, hogy
feküdjünk teljes csendben a földön, mint ahogy azt korábban mondta. A járműnek
nagyon érzékeny lehallgató berendezése van, aminek segítségével egy teljes
kilométer távolságból meghallják, ha valaki megmozdul a szántóföldön. Ha felfedezik,
hogy valaki mozog a földeken, a hernyótalpakon pillanatok alatt odaérnek és elfogják
az illetőt, akinek esélye sincs elfutni.
A jármű lassan haladt,
és egy fényszóró megállás nélkül pásztázta a szántóföldet. Csendben,
mozdulatlanul feküdtünk és a motor brummogó hangját, meg a hernyótalp zörgését
hallottuk, amitől a vér is meghűlt az ereimben. Tíz perccel azután, hogy a
jármű elment, a paraszt felemelkedett, és intett, hogy mi is álljunk fel, és
teljes csendben kövessük. Nem értettem, miért kell annyira csendben lenni,
amikor a szél ennyire fúj. Átmentünk az út másik oldalára, és pár perces
gyaloglás után egy kivilágított falu közelébe értünk. A paraszt előre mutatott
és azt mondta:
- Ott a várva várt
szabadságuk, Schattendorf - aztán kinyújtotta a kezét, nehogy elfelejtsük a
fizetséget. Megkapta az összes pénzt, ami nálam volt. Megfordult, és továbbállt
anélkül, hogy még egy szót szólt volna.
- Úgy látszik, nem
tetszik neki, hogy disszidálunk. Vagy csak nem bírta a pofánkat. – mondtam
elgondolkodva, könnyes szemekkel.
Aztán ketten maradtunk Hicsivel, és sokáig csak bámultunk bele a sötétségbe abba az irányba, amerre
a paraszt eltűnt. Valóban jól tesszük, ha elmegyünk? Ez tényleg a valóság és
tényleg elhagyjuk a hazánkat, és lehet hogy soha nem térünk vissza? Keserűen elnevettem
magam. Igazából csak akkor fogtam fel, hogy talán nem is ezt akartam, hanem
csak az érdekelt, végig lehet-e vinni a tervet. De akkor már nem volt visszaút."
|
1965-ben, Lecsó második hazalátogatásakor készült a kép a Csángó utcában. |
Rövidebb ausztriai tartózkodás után Lecsó Svédországban kötött ki és ott is telepedett le, svéd feleségétől két gyermeke született. Hicsi meg sem állt Chiléig. Ma már nem tartják a kapcsolatot.
|
A család 1975-ben, Disney Worldben. |
A minap jártam a Csángó utcában, az most olyan, mintha megállt volna az idő.
Ezúton is köszönöm Lecsónak, hogy rendelkezésemre bocsátotta a naplórészleteket és a képeket :)
Kérem, hogy a szerzői jogot tartsák tiszteletben!
A fenti naplórészlet tulajdonosa és jogosultja Lecsó. Teljes vagy részbeni felhasználása a blogger előzetes írásbeli engedélye nélkül szigorúan tilos! Az ezzel kapcsolatos kérését a kep.ter.blog(kukac)gmail.com címre küldheti.
Ha tetszett a bejegyzés és szívesen látna még több képet és tartalmat,
itt csatlakozhat a blog Facebook oldalához.