2011. október 31., hétfő

A Királyi bérpalota

Ugye mindenkinek megvan az érzés, amikor autóval, a Hegyalja útról halad az ember az Erzsébet híd fele, és egyszer csak ott van előtte a Duna, bal oldalt a Vár, a tabáni templom, szemben pedig a szállodák? Azokban a pillanatokban mindig azt gondolom, hogy milyen király ez a város, még akkor is, ha pusztulni hagyjuk a Várbazárt, felépítünk egy, a jó ízlés határait enyhén szólva is súroló giccsparádét a nemzet színháza címén, zeppelin tervekkel borzoljuk a városlakók idegeit, de ezt nem lehet elrontani. A hídon át Pestre folytatódik a csoda, a Belvárosi templomnál még mindig megvan, a Ferenciek terén is, az Astorián dettó, és nagyjából kitart az érzés a Blaháig, ott le kell kanyarodni és elindulni az Oktogon felé. De ahhoz, hogy a mai Ferenciek tere a Duna-part igazi előszobájává válhasson, rendezési terv kellett. 1874-et írunk, az illetékesek elképzelése szerint a Hatvani utcáról (későbbi Kossuth Lajos) közvetlenül elérhetővé kell tenni a folyót.

forrás: Siklóssy László: Hogyan épült Budapest?
a régi háztömbök a sötétre satírozottak

1885-ben a Közmunkatanács Belvárosról szóló jelentésében ez áll: „A görbe, szűk és egymásnak meg nem felelő utcákban nincs semmi rendszer. A belvárost minden oldalról szép, tágas forgalmi utak övezik, de ezekből nem vezetnek a Belvárosba olyanok, amelyek akár a forgalom igényeit kielégítenék és oda levegőt ömlesztenének. A tervek megállapításánál kettős célt kell szem előtt tartani: a jelenlegi utcákat, mivel helyettük újakat létesíteni nem lehet, a forgalomra alkalmasabbakká tenni és a Dunáról friss levegőt az épületek tömkelegébe bevezetni”- A kulcs a Duna utca volt, amelytől indulva egészen a mai Rákóczi útig létre kellett hozni egy új közlekedési csatornát, amely majd lehetővé teszi, hogy a forgalom a Belvároson át az Eskü téri (Erzsébet) hídhoz híd könnyen eljusson. Hát így lett porrá a régi Városháza, az Athenaeum nyomda épülete, a Kígyó tér és a Kúria, amelynek helyén a Királyi bérpalota felépült. A régi belvárosról még lehet olvasni itt.


ilyen volt

ilyen lett

A Kúria tömböt „cs. és királyi magán és családi alapok” vették meg négyszögölenként 2200 Koronáért. A négyemeletes, tornyos, gazdag homlokzati díszítésű eklektikus lakóház építésére Budapest Székesfőváros Tanácsa 1899. december 20-án adott engedélyt, azzal a kikötéssel, hogy mivel négy emeletesnél magasabb  házak nem építhetőek, az utca felőli oldalon mellőzni kell a földszint két részre osztását és az udvar felől is csak raktárak vagy házmesterlakás alakítható ki a két szintre osztott helyiségekből. Az építéssel a Korb Flóris és Giergl Kálmán párost bízzák meg, akik a tér másik két, városképi jelentőséggel bíró, Klotild főhercegasszony megbízásából épült és az ő nevét hordozó bérpalotát is jegyzik.

forrás: egykor.hu



Mindketten Hauszmann tanítványok, így közreműködnek a New York-palota és a Kúria (ma Néprajzi Múzeum) tervezésében is, majd kiválva a mester irodájából, karöltve fényes karrierbe kezdenek, amelynek csúcsa a Zeneakadémia épülete. Ha belegondolunk, a komplett Ferenciek terének megrajzolásához is jóformán „csak” a Párisi udvarról maradtak le, ha a fontosabb lakóépületeket nézzük.


Hogy mennyire királyi a ház, bizonyítja, hogy a főnemeseknek, magasrangú államhivatalnokoknak rendelkezésére bocsátott palotában 1901-ben maga I. Ferenc József is levizitelt, kétszer is, erről a bérpalota saját honlapján régi képeket lehet megtekinteni itt. Az utcai fronton, a földszinten üzlethelyiségek voltak, eredetileg 12, amelyekből lépcső vezetett fel az első emeleti irodákhoz. A második emelettől felfelé lakások voltak, szintenként hat darab, 8 és 6 szobával. Mindegyik lakáshoz konyha, kamra, két fürdőszoba, cselédszoba és két vécé (ebből egy a cselédé) tartozott. A kezdeti 24 lakáshoz képest a háború utáni leválasztásoknak köszönhetően mára 66 van. 


A ház életében az 1919-es tanácsköztársaság volt az első nagy törés, ez kisöpörte a lakók egy részét, és az akkori házkezelőséget. 1930-ban csináltak ugyan egy generál felújítást, de a második világháború a teljes tetőszerkezetet elpusztította a jobb belső udvari melléklépcsővel együtt. 1949-ben az államosítás sem válik az épület javára, 1963-ig kell várnia az első komolyabb renoválásra, az IKV pedig csak a legszükségesebb karbantartási munkákra költ.


Ugye nem kell mondanom, hogy a szemközti buszmegállóból unalomig ismert homlokzat milyen gyönyörű lépcsőházat takar? Emlékszem, hogy a nyolcvanas években állandóan nyitva volt a kapu és az épület belső udvarán át lehetett átjárni az Egyetem tér fele - akkor már nyilván olyan állapotban volt, hogy nem volt mitől/kitől félteni a belső értékeket. Pedig lett volna mit, a kapun belépve el sem hiszem, hogy ugyanott járok, mint 25 évvel ezelőtt. 



A szecessziós kovácsoltvas korlátok és a kapuk Jungfer Gyula munkái, de Róth Miksa is kapott megbízást színes üvegtáblák készítésére.





Tanulságos a lépcsőház belső festéseinek története is, a honlap szerint 1949-ben a századfordulóra jellemző Habsburg-sárga és kőszínű lépcsőházat és udvart belülről szürkére lefestették, ezt 1963-ban átmázolták világoszöld-fehérre, aztán legközelebb 1980 körül lát ecsetet, bár a feljegyzés szerint jobb lett volna, ha  inkább nem. 1995-ben alakult társasházzá, és nem bírom ki, hogy ne másoljam ide a közös képviselő által írt, a ház akkori állapotáról szóló leletet, ami a mai fotókkal együtt nézve igazi csemege és jó példa arra, hogy mi a rossz példa. Vagyis, mint az "átváltoztatjuk" showban, a kedves olvasó láthatja, hogy milyen volt és milyen lett, és csodálkozhat:
"7 méter magas életvédelmi állványerdő a 270m2-es belső díszudvarban, melyben 5 db villanykörte lóg le az állványról világítás gyanánt, felette egy omladozó, utoljára 70 éve felújított 100 m2-es üvegtető"






"a pincében a lomok miatt megközelíthetetlen és nem működő vízelzáró csapok lehetetlenné teszik a részleges vízelzárást, emiatt szükséges esetben az egész házat le kell zárni egy csapcsere miatt... az udvari ajtóból mindössze a két külső utcai működik, 3 hiányzik (az egyik 6 méterest maga az IKV vitette el 1980-ban)...kerítésrácsok(!) lettek a liftelőterek eredeti ajtói helyett felszerelve... málladozó, pattogzó enyves, vegyes „festésű” felületek az egész házban..."




"a postaláda az ember kezében marad... méteres sitt és lomok az áttekinthetetlen labirintusú pincében... elfoglalt és engedély nélkül lezárt közös területek... az épületen kihelyezett hirdetőtáblák egyike sem fizet... galambdúcos, és folyamatosan beázó tető..."







A málladozó, pattogzó festék és a kerítésrács már a múlté, legalábbis a lépcsőházban nyomuk nincs. Persze ezzel együtt van, amit nem értek, pl. hogy mért lett fekete a bal főlépcsőházban a pazar kovácsoltvas korlát és mért lett ugyanez fehér a jobboldaliban, de az elért eredményeket tekintve ez esetleg kötekedésnek tűnhet.

egy 5 évvel ezelőtti képen a korlát, még festés előtt




1912-ben a ház egyik üzletével kapcsolatban a következő lelkendező cikk jelenik meg, képekkel: " A királyi bérpalotában nemrégiben olyan esemény történt, amely a főváros fejlődésében korszakalkotó jelentőségű. Itt nyilt meg az American Shoe Comp. Ltd. uj központi telepe, mely tanujelét adja az ameriakiaknak mindenre, a legkisebb, ugyszólván leglehetetlenebb dolgokra is kiterjedő figyelmére, melylyel mindennek a hasznos és praktikus oldalát nézik."  Később ide, a templommal szembeni saroküzletbe költözik a Fratelli Deisinger, a fiumei csemegekereskedés, amit mindenki csak Fratellinek hív és még kimérve adják a teát, a cukrot. Aztán Delicates, majd Csemege, Julius Meinl, ma pedig Match. Felette pedig olaszul lehet tanulni, szóval, avanti popolo:) 




2011. október 22., szombat

A kőfalak leomlanak 3.- a Várbazár árkádsora

"Magyar szobrász többet kibír, mint a perzsaszőnyeg"




Legjobban reggel szeretem a Várbazárt, amikor biciklivel végigtekerek az egykori műtermek előtt, a buckákkal és repedésekkel teli járdán, ahol csak hébe-hóba lehet néhány véletlenül idetévedt turistával találkozni, akik tanácstalanul tekintgetnek felfelé. Nem a Várbazárra, hanem a Palotára, a felfelé vezető utat keresve. A külföldi bédekkerek nyilván nem említik, hogy a Királyi Palota alatt elterülő, szobrokkal, oszlopokkal díszített, egykor pazar, ma pedig darabjaira hulló és rohadó épületegyüttes felkerült a világ 100 legveszélyeztetettebb műemlékeinek listájára. Minden nap biccentek az oroszlánoknak, az egykor testőrszállásként működő lakóházaknak, elégedetten nyugtázom, hogy minden a helyén, a kőfejek, az oszlopok és egy nap észreveszem, hogy a műtermek felső ablakainak kereteit cicis csajok díszítik, minden műterem bejárata felett két csaj feszít. Szembesüt a nap, de rajtam a napszemüveg és ott királynőnek érzem magam, enyém az egész Bazár, hisz sehol egy lélek rajtam kívül, csak kocsik. 






Az árkádsor, ahova Ybl a kezdetekkor az üzleteket álmodta, már pár évvel az átadás után, megfelelő forgalom és pesti nyüzsgés hiányában becsődölt, és hamar azzá lett, amiként én is ismertem: szobrászok műhelyeivé. Kénytelen voltam elplagizálni Csordás Lajos 2003-ban, a műtermek felszámolása után született írásának címét, melynek magyarázata, hogy anno az üzletek kiköltözését csak részben okozta a gyér forgalom, a funkcióváltás másik oka az volt, hogy a kedvezőtlen talajviszonyok és vízelvezetés miatt hamar vizesedni kezdtek a falak, és az árkádsor üzleteiben tárolt szőnyegek könnyen megpenészedtek. Erre mondta Varga Imre, a 15-ös műterem későbbi bérlője, hogy „ebből is látszik, hogy magyar szobrász többet kibír, mint a perzsaszőnyeg”. És valóban, főleg ha arra gondolunk, hogy a műtermek rossz állaga ellenére mennyit küzdöttek néhányan azért, hogy megőrizhessék helyüket, és a Várgondnokság által, a 2000-es évek elején felkínált kisajátítási pénz ellenére minden áron maradni akartak. A végére öten tartották magukat: Nyírő Gyula, Kampfl József, Vígh Tamás, Szathmáry Gyöngyi és Gulyás Gyula, aztán bírósági perek ide vagy oda, egy nap végleg bezárt a bazár. Azóta illegális grafittizők vették át a terepet, az üres műtermek bedeszkázott bejáratait fújták tele, ezek fedik most az itt felejtett névtáblákat, betört üvegeket. De most csak mi vagyunk, én, a Bazár és persze mindenkori segítőm, Baines kapitány.







üzenet

A városi legenda azt tartja, hogy a művészek magától a császártól, I. Ferenc Józseftől kapták annak idején a műtermek haszonélvezeti jogát, jelképesen egy aranykoronáért cserébe, mondván, hogy az ott készült művek díszítik majd az országot, a várost (!). A köztéri szobrok mintegy egyharmada került ki innen. Az első híres bérlő – ahogy két poszttal ezelőtt már írtam-, Stróbl Alajos volt, aki nemcsak munkahelyet, de kvártélyt is kapott a császártól az északi oldalon álló testőrházban, a 2. számúban.  Őt még kb. nyolcvan művész követte. Szobrászgenerációk dolgoztak itt, s volt olyan műterem, ami mindössze csak kétszer cserélt gazdát. Itt készült az Arany János szobor mintája (ma a Nemzeti Múzeum előtt), Ligeti Miklós Anonymus-a (Városliget), vagy Füredi Richárd Könyves Kálmán szobra a Hősök terén, ők mindketten Stróbl tanítványai. Füredi állítólag lakott is itt, családostul, meglehetősen szerény körülmények közt. 1947-ben itt halt meg, több napig feküdt a műtermében, mire rátaláltak.





A Várbazár-beli művészek nem hoztak létre iskolát vagy egységes stílust, a hely „csak” közös élettérként szolgált, ahol az ott alkotók könnyen tudtak találkozni, egymásnak segíteni, átugrani a szomszéd műhelybe, ha kellett valami. Egy 1936-os újságcikk így festi le az itteni életet: „A Várbazár barlangműtermeiben egész sereg kitűnő szobrászművész húzódik meg. Hatalmas, barna papírral beterített üvegajtók mögé rejtőztek, elbújtak a világ elől… Fejük fölött a királyi kert domboldala tör a magasba, a pinceszerű nagy rókalyukakat felségesen kirakták téglával, elől ellátták bőven világossággal, de hátul virul bent a mennyezeten a penész, terjeng a doh, a fák és a növények gyökerei áttörtek a téglaboltozaton, s az esős évszakokban bőséges függönyeső öntözi a művészek hajlékát… Akárhogy fűtenek, a hegyben vájt üregben didereg az ember.”

mai állapotok a bal oldali árkádsor egyik műtermében

egy másik műterem belseje a jobb oldali soron


Műtermet kapni itt szinte csak kihalásos alapon lehetett, Stróblé hétszer cserélt gazdát, a mestert előbb Fadrusz János, majd Ligeti Miklós követte. A leghosszabb ideig, hetvenhat évig (!) Bem apó szobrának alkotója, Istók János dolgozott itt 1896-tól 1972-ig. A háború alatt a műtermek hadállásokká avanzsáltak, az egyik műhelybe például egy német tank vette be magát. De vannak bizarr történetek is, mint pl. Szilágyi Nagy Istváné, aki 1954-ben itt lett öngyilkos, a saját torkába szúrt kard által, felesége pedig később ugyanott halt meg gázmérgezésben. Valami lehet a 20-as számú műterem aurájával.


Gulyás Gyula pártfogója és mestere, Vilt Tibor műtermét örökölte meg. Itt alkotta tíz év alatt a Marilyn Monroe-ról készült sorozatát, amelynek egyik darabjával volt szerencsém öt évig szemezni az előző irodánkban. Gulyás hosszú pereskedés után végül kiköltözött és azóta sajnos meg is halt, de a Várgondnokság még mindig vár. És az Önkormányzat is vár. Évek óta megy a huzavona, és a „nincs pénz” és a nem megfelelőnek minősített hasznosítási tervek okán nem történik semmi. Mi meg aggódunk a falakért. Ki tudja, mi lesz az oroszlánokkal, a cicis csajokkal és a gloriett négy évszakot mintázó alakjaival? Ki menti meg őket?


Legjobban este szeretem a Várbazárt, alkonyatnál, amikor sötéten maradnak a lakóházak ablakai. Nincsenek már gárdisták vagy önkormányzati bérlők, akik villanyt gyújtsanak bent, de a gloriett előtt az oroszlánok ugyanolyan magabiztosan őrzik a régi bejáratot, és a műtermek előtti járdán is nyugodtan lehet tekerni, senkit nem zavarok. Lassan besötétedik, csak a Lánchíd felé araszoló kocsisor lámpái világítanak. Reggel találkozunk. 




Gulyás Gyuláról  írás és szép képek az egykori műteremről itt.
Az egyes szobrászok műveihez irány ide.
A Várbazár jövőjével kapcsolatos, friss tervekről itt.