Angyalföldi séták: a Kilencház

Egyszer hazafelé menet azt mondta: „mutatok valamit, szerintem tetszeni fog”. Autóban ültünk, ki sem szálltunk, onnét bámultam a kétszintes, barakkszerű házakat, drótkerítéssel körülkerítve, az ablakok alatti, hevenyészett virágágyásokat, és azt éreztem, mint Pécsen Uránvárosban, vagy a Trattner-Károlyi ház udvarában: ott, a kerítésen belül, a házak közti utakon és bent a sötét lépcsőházban minden bizonnyal megállt az idő. Aztán visszatértünk, egyszer, amikor jobb idő volt, akkor már gyalog, a Csángó utcán át a Lehel piac felé menet átvágtunk a telepen, benéztem az egyik ajtón és beszippantott a hangulata. De akkor még nem tudtam róla semmit.

A Kilencház felülről. A Tüzér utcai oldalon középen a régi mosó- és fürdőház.

A Kilencház, illetve Malomházak néven ismert telep születéséhez messzebbre kell visszamennünk, mint gondolnánk, nagyjából a 19. század közepéig. Az 1848-49-es szabadságharc leverése visszafordíthatatlan folyamatokat indított el, felbomlottak a feudális viszonyok, gyors iparosodás kezdődött és ezzel a munkások rétege számottevően megerősödött. A mai Szent István körúttól északra, vagyis Újlipótváros és Vizafogó helyén többnyire ipari terület feküdt, a térképen is jól látni a jelöléseket: malmok, téglagyár, lőporraktár és  temető... 

1874-es térkép

Egyes leírások szerint a mai Szabadság tér helyét elfoglaló behemót kaszárnyától, az  Újépülettől  északra „már csak ugart lehet találni” és bár „e vidéknek a legnemesebb rendeltetése lenne, most azonban csak fa- és kőszén-lerakodóhelynek használják”.

A tehetősebb, többségében zsidó származású polgárok előszeretettel vásároltak telket errefelé ipari befektetés céljából. A villámgyorsan felépült üzemeknek persze munkáskéz kellett, a munkásoknak pedig lakás. Azoknak a polgároknak, akik az ipari területeken lakásokat építettek dolgozóik számára, adókedvezmény járt, sokan éltek is vele.  A fejlődő kapitalista gazdaság egyik húzóágazata a malomipar lett, ennek okairól írtam már itt, a Kárpát utca 7/b kapcsán. A malmok egy jó része pedig pont itt, a körúttól északra épült fel, elég egy pillantást vetni az 1873-as térképre, szinte egymás mellett állt a Victoria, az Unió, a Pannónia…

Az Első Budapesti Gőzmalom Rt. főként lengyel vendégmunkásai számára készült telepet építeni a Lőportár dűlőben, ezért kérelemmel folyamodott a hatodik kerületi elöljárókhoz, hogy a szükséges területet a lakások megépítéséért cserébe, jelképes összegért rendelkezésére bocsássa. A kerületi elöljárók nem álltak a jó ügy útjába, így a feljegyzések szerint pillanatok alatt elindult az építkezés. Akkoriban teljesen megszokott volt, hogy külföldről hívtak tapasztalt szakembereket, ide Svájcból érkezett ács-építőmester. Brandt Ferencnek kisujjában volt a malom- és a házépítés, és azt is tudta, hogyan lehet rövid idő alatt, költséghatékonyan kivitelezni a tervet. A Kiserdő helyén építendő házak helyét úgy határozták meg, hogy a nap sugarai 12 óra leforgása alatt minden oldalról megvilágíthassák. 1885-re kész lett a telep, a mai Kassák Lajos, Botond, Tüzér és Huba utcák által határolt területen, aztán állítólag még 2 évet vártak az átadással, hogy megfelelően kiszáradhassanak a falak. A telep példát statuált, ezt követve több malom fogott hasonló vállalkozásba, pl. Kőbányán.

Kilenc darab, mai szóval könnyűszerkezetes, kétszintes lakóház épült, ezen kívül egy épület a fürdő és mosókonyhának, a házak közt pedig sufnik, ahol a tűzifát és az éppen használaton kívüli holmit tarthatták a lakók.  A sufnik még ma is szépen be vannak számozva.

A mosóház mellett több kutat is fúrtak, hogy biztosítsák a kellő mennyiségű vizet a telep lakóinak zavartalan életéhez, fürdéshez, mosáshoz. A kilenc épület mindegyike ikerház, a házakon belül szintenként négy lakás volt, két kisebb és két nagyobb, és ha ez utóbbi alatt egy szoba-konyhát értünk, ami a nagycsaládosoknak jutott, akkor a kisebb még ennél is kevesebbet takart, mondjuk egy minigarzont képzeljünk el kis főzősarokkal. Ezeket a társlakók vagy az akkori szinglik kapták. 

Az alaprajzon az is jól látszik, hogy szintenként 2 vízöblítéses wc-n osztozott a négy lakás (4 fővel számolva a nagyobb lakásokat és 2-vel a kicsiket, kb 12 emberre jutott tehát 2 wc). Ezeket mindjárt a bejárattól jobbra találjuk és a mai napig megvannak, ahogy a lépcsőház fából készült padozata és lépcsői, többnyire barnára mázolva.

A lakók életét segítette még a padlástérben lévő szárító, illetve a mosóházban elhelyezett mángorló. Az egykori lakók leszármazottjai azt mesélték, családias légkör volt mindig a telepen, mindenki ismert mindenkit, segítették egymást, ha kellett. A virágágyásokban mindig nőtt virág, a gyerekeknek volt játszótér, homokozó. Itt lakott maga az építő is, Brandt Ferenc a családjával. 94 évesen halt meg, idős korában nyugdíj híján a malom segítette havi húsz aranykorona ellátmánnyal.

Már-már mesébe illő a zárt telep és az ott lakók közösségének idillje, még akkor is, ha a lakások mérete és az egy főre jutó wc-k száma alulról veri a komfortról alkotott elképzeléseinket. Az itt lakók életük szinte minden pillanatát együtt töltötték… 

az egykori fürdő és mosókonyha épülete

A mese tehát úgy kezdődik, hogy messziről érkezik egy mester a Lőportár-dűlőre, felépít kilenc ikerházat, aztán családjával együtt itt marad és haláláig a malom gondoskodik róla. Mint ahogy a dolgozók lakásáról, vagy a mosókonyha-fürdő helyiség tüzelőjéről és a telepen magukra maradt árvákról… Ez a múlt, a jelen pedig igazán nem tartogat semmi olyat, amin meg kéne lepődnünk a mai viszonyok ismeretében: a telep csak árnyéka egykori önmagának, a barakkszerű házak közt sorokban húzódó sufnik és a porolók egy letűnt kort idéznek, amelyben a kerítés még nem az elzártságot, hanem inkább az összetartozást jelezte. Aki régi olvasója a blognak, tudja, hogy élek-halok az ilyen helyekért. Nem zárhatom máshogy tehát, mint azzal, hogy remélem a jövő szebb lesz és nem tudom hogyan, de lesz egy másik „malom”, ami megmenti a telepet az enyészettől és látunk még virágokat a Tüzér utcai kertekben.

Szemben a Huba utcai Kármelhegyi Boldogasszony Templom és Rendház.

Köszönöm Maczó Balázs (Miénk a ház) segítségét.

Forrás:Hollósy B. Sándor: Hétház-Kilencház-Tizenháromház
Siklóssy László: Hogyan épült Budapest

Ha tetszett a  bejegyzés és szívesen látnál még több képet és tartalmat, 

itt csatlakozhatsz 

a blog Facebook  oldalához.  

Tovább a bejegyzésre →

Ahol megállt az idő: fodrászcikkek szaküzlete

Egyszer volt, hol nem volt egy fodrászcikk szaküzlet, nem éppen a Belvárosban, de nem is messze attól. 1982-ben, az ott működő fodrászüzlet átalakítása után nyitotta meg tündéri tulajdonosa, aki még ma is aktívan részt vesz a munkában. Kapni itt hajkeféket, festéket, dauervizet és minden egyebet, amivel hajat bodorítani, festeni, beszárítani lehet. 

A mai napig működik, délután 5-kor zár, kivéve a pénteket, akkor már fél 3-kor hazamennek. Harminc éve ott van, közben lement egy rendszerváltás, kormányok jöttek-mentek, mindenkinek lett mobilja, tabletje meg hírfolyama, de itt még rendületlenül működik a régi gázkonvektor és a polcok is ugyanazok, mint a kezdetekkor, csak más termékek sorakoznak rajtuk. Más modern hajápolók.

Nem gondoltam, hogy vannak még ilyenek. Vidéken, talán, de nem itt, a nagyvárosban.
Aki meg nem hiszi, járjon utána... 

Ha tetszett a  bejegyzés és szívesen látnál még több képet és tartalmat,

itt csatlakozhatsz

a blog Facebook oldalához.

Tovább a bejegyzésre →

Újlipócia - város a városban

Újlipótváros a harmincas években, a kortársak szemében

 „Mikor fiatal voltam, ez a városrész kerítésekből állt. A kerítések alól kutyák ugrottak ki féltesttel, ugatásuktól az ember megcsúszott az út jegén, felkelt és szégyellte magát. De azért szép volt és messzire ki lehetett sétálni, Újpest felé, amelyet csak a mesékből és félelmekből ismertem. Ma itt vannak a leglaposabb modern paloták. A palotákban fiatal pszichoanalitikusok teregetik ki egymás lelkét a díványokon, a bridzs délceg amazonjai ábrándoznak hófehér fürdőszobák mélyén, rendkívül intelligens magántisztviselők Moszkvát fogják a rádión. Téli vasárnap az egész városrész hosszú fadarabokkal zarándokol a Svábhegy felé, otthon csak az elözvegyült borbély marad. Minden modern és egyszerű és tárgyilagos és egyforma itt. Két szoba hall az egész városnegyed, dacosan, fiatalosan és lendülettel leplezik lakói halavány életük egyetlen őszinte valóságát: hogy nincsen pénzük, senkinek.”

Hegedűs Gyula (Csáky) utca a Radnóti utcai kereszteződéstől észak felé nézve

Visegrádi és Csanádi utca sarok

1935-ben, amikor Szerb Antal marslakóknak írt budapesti útikalauzában ezek a sorok napvilágot látnak, már áll a Szent István (akkor még Lipótvárosi) park. Körülötte szépen, sorban, a Közmunkák Tanácsának szigorú előírásait követve épülnek fel a lakóházak, a városrészre jellemző modern stílusban, ugyan nem feltétlenül két szobás, de az akkori módi szerint kötelezően hallos, azaz egy ablaktalan helyiséggel ellátott lakásokkal. A város leglaposabb palotáinak rendkívül intelligens lakói pedig, ha éppen nem bridzselnek vagy Moszkvát fogják rádióikon, pszichoanalízissel múlatják a drága időt, és erre mérget vehetünk, mert Márai, a Pesten csak kényszerűségből időt töltő, megrögzött krisztinavárosi is megerősíti:

 „Az új negyed másfél évtized alatt nőtt ki a pesti grundból. Fejlődése varázslatos volt. Ahol évtized előtt, palánkkal kerített telkeken, ócskavasat őriztek, ott ma utcasorok tárulnak, sima homlokzatú, egyforma külsejű és belsejű bérházakkal, valamilyen olcsó, pesties ízű amerikanizmus ízlésében építve, felvonóval, forró vízzel, egy- és kétszoba-hallos lakásokkal, fodrásszal, fűszeressel, párizsias jellegű kis kávéházakkal, a lakásokban kevés bútorral, kaktusszal megrakott állványokkal, olcsó ripsszel bevont hencserekkel, újszerű grafikával és pszichoanalízissel. Mindez szemünk előtt nőtt fel a semmiből, a pesti Duna-part homokos talajából. A házak még nem szoktak össze, az utcasorok között üres telkek várják az új bűvészt, aki felvarázsolja a gyengülő konjunktúra készleteiből a negyed hiányzó palotáit, a telkeket egyelőre vörös salakkal hintették fel, hálót húztak a cövekek között, s nyugtalanítóan intelligens pesti magánhivatalnokok este hatkor fehér nadrágban ugrálnak az új bérházak közti teniszpályákon s ütik a labdát.”

A nagyok által csak „egyforma külsejű”-nek titulált bérházak egy nagyon komolyan átgondolt várostervezési koncepció részét képezték. Az Újlipótváros beépítése és rendezése az 1920-as években került napirendre, amikor a Kresz Gézát még Ügynök utcának, a Nyugati teret pedig Berlini térnek hívták. Az akkori Lipót, ma Szent István körút házai mögött változatos kép fogadta az arra járót: a Kresz Géza utcát magában foglaló, a Hegedűs Gyula és a Váci út közötti szakasz a Victor Hugo utcáig nagyjából be volt épülve. Álltak még épületek a Tátra és a Pannónia utca elején, valamint a Palatinus házak is megvoltak már a rakparton. Tőlük északra malmok és fatelepek, illetve a nagy semmi, a mai Újlipótváros szívében pedig Suhajda úr nyomortelepe várta az ágybérlőket. Ezek felszámolása és a folyó menti, kedvező adottságú negyedben egy új városrész kialakítása volt a Fővárosi Közmunkák Tanácsának feladata.

Pannónia utca, harmincas évek

1926-30 között rohamtempóban, spekulációs bérházakból megépültek a Tátra, a Pannónia és a Hegedűs Gyula utca menti tömbök, de csak a Radnóti utcáig, mert azon túl a Közmunkák Tanácsa építési tilalmat rendelt el, amíg a pontos szabályozási tervet ki nem dolgozza. Ennek elfogadására 1933 elejéig kellett várni, eszerint "a telkek keretesen, illetve csatlakozó udvarokkal építendők be, az épületek magasságának 25 méternek kell lennie, az épületek homlokzatát egy-egy tömbön egységesen és összhangzatosan kell kiképezni és legalább nemesvakolattal ellátni, a homlokzatok részletes rajzát pedig az építési engedély kérése előtt külön kell engedélyeztetni". Így született meg több szakaszban, szigorú szabályozással és gyakorlatilag központilag megtervezett homlokzatokkal fővárosunk építészetileg legegységesebb negyede, modern stílusban, amely a pesti eklektikus bérházakon szocializálódott szemnek tényleg szokatlan lehetett, főleg ekkora koncentrációban. A homlokzatok egyszerűségének persze részben van piszkos anyagi oka is, adókedvezménynek hívják, s 1934-től a lakásépítések ösztönzésére alkalmazták a város egyes részein, Újlipótvárosban a Szent István park környékén. A rendkívüli adómentesség akkor járt, ha a fent taglalt keretes beépítés mellett az épület az adott év végéig tető alá került. Ehhez rohamtempóban kellett dolgozni, így előtérbe kerültek az új technológiák, mint például a vasbetonszerkezet, amelyek felhúzásához lényegesen kevesebb időre volt szükség.

Tátra utca

A sorok közt olvasva, az épületek és az utcák szokatlan képe mellett más is van itt. Márai kissé nyugtalan, ironikus mondataiban ott bujkál az, ami ma már egyértelmű: olyan városrész jött létre, amely nemcsak egységes építészetét, hanem lakói életstílusát tekintve is más, mint a többi. Város született a városban, a körút Lipótvárossal átellenes oldalán, az ipartelep és a senki földje helyén. Vas István pont azzal a régivel von párhuzamot és már nem lepődöm meg, hogy a kettő közül melyik viszi el a prímet: „Azokon a grundokon, ahol húsz évvel azelőtt Eti játszott, kalandozott, vezérkedett, ahol még régebben mocsaras rétek terültek el, s amikor Vajda János nászéjszakáján az irodalmi kávéházból e tájról vezette haza Rosamundát, az elhagyatott sötétségben egy részeg katona támadta meg őket, melynek következtében a hatalmas termetű költő elfutott, feleségét otthagyva prédául, és rábízva, hogy kifejtse magát az ölelő karokból- most tetszetős városrész jött létre, az új német építészet és a pesti polgárság sárga, világosszürke, világoszöld és halványlila kőerdője… Az újlipótvárosi házakban eleinte éppen avantgardista szempontból csalódtam; később – inkább öntudatlanul, mint elvszerűen – ebbe a lenézésbe konzervatívabb gőg is vegyült, az ólipótvárosi emberé, a Fürdő utcáé és Szabadság téré a Rudolf térrel és Szent István parkkal szemben. Az új utcák nem voltak elég szépek ahhoz, hogy parvenüségüket meg lehetett volna bocsátani. A kövek is arról tanúskodtak, hogy a két testvér-kerület közül az egyiket József nádor tervezte, és mielőtt kereskedelmi negyeddé lett, főurak akarták benépesíteni. Az Ólipótváros, igaz, komorabb volt, és ami nagyobb baj - az arisztokraták empire maradékaitól eltekintve – ízléstelenebb. Viszont – bár az Újlipótvárosban a korszerű építészet napimádó elvei érvényesültek- a régi szellősebb volt és szabadabb.”

Mai ésszel az is felfoghatatlan, hogy még az akkori építésztársadalom is fanyalogva fogadja az új negyedet. A kritikák szerint a sima, modern homlokzat, a tetőterasz és a színek alkalmazása még nem minden, a modern házaknak elsősorban belülről kell azoknak lenniük. Ha a helyiségek mérete nem alkalmazkodik a belső szükségletekhez, akkor az épület maximum divatos, de semmiképp sem korszerű. A bírálók szerint kicsik voltak a lakások, szűkek ahhoz, hogy ideális helyszínt és életteret biztosítsanak a modern ember másfajta életéhez. A környék rohamos beépítésével a kiváló adottságú negyed már a húszas évek végére olyan zsúfolt lett, mint a hírhedt Csikágó, vagy a Király utca. A keskeny utcákban emelt magas bérházak kitakarták a folyót, elzárták a friss levegő útját, a kis alapterületű lakások miatt pedig rendkívül nagy volt a népsűrűség. A Lipótvárosi Kaszinó elnöke, Scheuer Róbert mérnök ekkor kezdett el lobbizni Rakovszky Ivánnál, a Közmunkák Tanácsa elnökénél a park létesítése érdekében, "amely levegőt és romantikát visz ebbe a sivár városnegyedbe"…

Balzac utca

Ma már mindent más fényben látunk. A harmincas években, amikor ezek a házak épültek, talán túlságosan újszerűnek, idegennek tűntek, s a konzervatív polgári ízlés, amely szívesebben látott volna neobarokk homlokzatokat vagy cirádás kovácsoltvas lépcsőkorlátot, nem találta őket elég tágasnak és kifinomultnak. A világ épp akkor lábalt ki egy gazdasági válságból, és lassan, de biztosan már sodródott bele a második világháborúba. A művészetekben és azon belül az építészetben is máshova került a hangsúly: a túldíszítettség átadta a helyét egy letisztult formavilágnak, amelyben a funkcionalizmus, a praktikum, a fény kerültek középpontba. Az Új-Lipótvárost birtokba vevő középosztály lubickolt az új házak és a negyed nyújtotta szolgáltatásokban: Márai nyugtalanítóan intelligens magánhivatalnokai élvezik a házakban működő központi fűtést, a csapból folyó meleg vizet, sőt, a luxusbérházak Margitszigetre néző tetőkertjét. Emellett sokat olvasnak, szívesen és gyakran járnak színházba, moziba, egyszóval máshogy élnek, mint elődeik. S van is hova járni: a Dunapark házat is jegyző építészpáros, Hofstätter Béla és Domány Ferenc tervei alapján megépül a Lloyd mozi a Hollán Ernő utcában, ott az Ipoly, vagy a Vígszínház mellett az Elit Mozgó (ma Kino), de van itt tenisz-, és jégpálya, 1922-ben megnyit Kállai Lili mozdulatművészeti iskolája és akkor a pszichoanalízist még nem is említettük… 

Így hetven-nyolcvan év elteltével egy dolog biztos: az újabb Lipótváros minden fanyalgás dacára kiállta az idő próbáját.

az Újpesti rakparton, a Radnóti utcánál

Az összes archív fotó a Fortepanról van, a Tátra utcai saját.

Források:

Szerb Antal: Budapesti kalauz Marslakók számára (1935)

Márai Sándor: Budán lakni világnézet- A városrész Márai Sándor írásainak tükrében/A kártyavár (Jövendő kiadó-Helikon 2010)

Vas István: Nehéz szerelem – Elvesztett otthonok (1957)

Ferkai András: Pest építészete a két világháború között

Az írás a Lipócia Magazin 2012/1. számában jelent meg.

Tovább a bejegyzésre →

2012-es évzáró dolgozat

Régen, a múlt században, minden évben csináltam egy leglegleg-et, vagyis december 31-én összeírtam az év számomra legszebb, legszomorúbb, legérdekesebb pillanatait. 1985-ben pl. az egyik legklasszabb nap január 20 volt, amikor Budapestre kirándultunk az osztállyal, a legidegesebb november 18-án voltam, foghúzás előtt, és naná, hogy a legreménytelenebbnek akkor láttam a helyzetet, amikor szeptember 1-én elkezdődött a suli. Szándékosan átugrom most a reménytelen szerelmek felett évődő szirupos pontokat, ha valakit mégis érdekel a múltamban vájkálás, inkább csak annyit, hogy a legálmosabb akkor voltam, amikor szeptember végén almaszedésből jöttünk haza;)

Pont ugyanezek a kategóriák most nem lesznek, az idei év számomra legfontosabb helyei és képei viszont igen. Nem számoltam meg, hány lépcsőházban jártam idén, legálisan vagy nem és azt sem tudom, hány épületről csináltam dokumentáló felvételeket, de azt tudom, hogy bővíteni kellett a gépem memóriáját és azt is, hogy a mai napig gondot okoz a képek tárolása, megfelelő mappákba helyezése. Szóval ez itt az én szubjektív leglegleg-em a 2012-ben általam bebarangolt vagy látott helyekről, épületekről, eseményekről. Előre elnézést kérek azoktól, akik csak jót várnak. Nem. Ez pont olyan lesz, mint az Élet. Néha édes, néha meg ...  

Enyészet ide vagy oda, a kedvenc lépcsőházam ez lett, a Kodály köröndön:

A kedvenc art deco stílusú lakóépületemet a Kassák Lajos utcában pillantottam meg:

Ha már art deco, ez a lépcsőház nem maradhat ki a sorból. Naphegy, Gellérthegy utca.

A kedvenc szecessziós építészem Fodor Gyula lett, és tőle a Hajós utca 25 szám alatti lakóház belseje érintett meg legjobban, talán azért, mert még belógnom se kellett, mivel hivatalos ügyben jártam ott. Erről majd lesz poszt is hamarosan.

Az év legnagyobb felfedezése a Vas utcai iskola és Lajta Béla építészete úgy en bloc.

Az év legnagyobb csalódása, szorosan az általam nem dokumentált Hercegprímás utcai, klasszicista épület lebontása után, a Bajcsy Zs. út és a Stollár Béla utca sarkán álló ház kibelezése. Bármilyen jók is legyenek a rekonstrukciós tervek, a faszádizmusnak nem lehet örülni. 

tavasszal

novemberben

Decemberben még egy ilyet láttam az Eötvös utcában. Részben (!) meghagyott homlokzati fal, mögötte romok:

Egyszer majd szálloda lesz.

De legjobban a Váci úti házak bontása szomorított el. Több fázist is megörökítettem, itt pl. még állt a fal, de a tetőt már elbontották, aztán egy idő után már nem akartam tudni hol tart a rombolás. Ezek a házak már csak a képen állnak:

Ide jön még a Mészáros utcai ház képe, tavalyról:

... és ugyanez idén:

A legfurább helyet a Népszigeten, a Vízművek telepe és a horgászengedélyek kiadásáért felelős kirendeltség mellett leltem meg, gyöngytyúkokkal, kutyákkal és egyéb élő, valamint életnagyságú műanyag  állatokkal ... De fagyi is van. Meg iwiw klub. 

Enyészet témában az abszolút kedvenc a IV. kerület, Zsilip utca, ez egy lakott ház kertje, ahol simán csak megállt az idő. Mellette viszont egy ipari csarnok romjait lehet bebarangolni, akinek van mersze és nem fél a farkasoktól:

A legakciódúsabb utcarészlet jön. Amikoris Bruce Willis, sajnos képen kívül, valamint csapata pont az ablak alatt óhajt forgatni. Vörösmarty utca.

A legjobb mozis hír az Átrium rendbetétele és újranyitása...

... a legrosszabb pedig a Kossuth, a Lloyd és a Kino bezárása:

Kedvenc tűzfalból kettő is van, a Király utcában illetve a Váci úton:

 

Időközben az üres telket elkezdték beépíteni.

A legjobb építészeti program a Százéves házak ünnepe volt...

és ide sorolnám még a Design hetet is a Kozma Lajos, Lotz Károly és az OTI séták miatt:

a Klinger-villa

És még folytathatnám a sort... Összességében mozgalmas, de nehéz év volt. Újévi fogadalom most nem lesz, pláne nem a Fortepan-nal kapcsolatban, úgyis megszegném. Tervek igen, ezekből csak a kevésbé bonyolultakat írnám ide: város- és építészettörténeti könyveket olvasni, átnézni az összes Tér és Formát, összegyűjteni és lefotózni az összes Fodor Gyula és Kozma Lajos házat, bejutni egy-két, Kozma Lajos és/vagy Molnár Farkas által tervezett budai villába, a MÁK bérházba, az egykori Kelenföldi Hőerőműbe, a Nagyvásártelepre, a Baross utcában az egykori Józsefvárosi Telefonközpontba, felmászni egy csomó tetőre és onnét képeket csinálni, és itt leállok...  És ott van még Angyalföld is, meg a titkos tervek.

Minden olvasómnak, blogbarátomnak és ismerősömnek nagyon boldog, élményekben és városi felfedezésekben gazdag új évet kívánok!

Tovább a bejegyzésre →