Az Iparművészeti Múzeum

Egy hete, a szecesszió világnapja alkalmából volt az Iparművészeti Múzeumban épületbemutató séta, a végén kiegészítve Lechner Ödön egykor Ferenc (ma Berzenczey) utcai házának megtekintésével. A sétát az Építészettörténészek Klubjától Hutvágner Zsófia és Baldavári Eszter tartotta. Én eredetileg nem terveztem írni róla, de tekintve az épület állapotát, úgy döntöttem, a képeket mégis felteszem, mintegy dokumentálandó a 2014-es állapotot. A külsőket, ahol hó borítja a tetőt, még 1-2 éve csináltam, a legtöbbet az Üllői út másik oldalán, a múzeummal szemben álló lakóház 2. emeleti erkélyéről. A kupola pompás toronyépítménye addigra már nem volt a helyén, majdnem napra pontosan 3 éve, 2011-ben távolították el, miután annyira megrongálódott, hogy életveszélyessé vált. 

Fotó: Fortepan/Somlai Tibor, 1940-re datálva

A képek mellé az Intézet egykori igazgatója, Fittler Kamill szavait idézem, aki az épület avatásakor ezt mondta: "Maga a fa idegenszerű előttünk, de ... ismerős leveleket, hazai ágakat és gallyakat találunk rajta, magját nyugatról hozta a szél, de keleti szemmel lett beoltva és itthon hozta virágait, ... a művész arra törekedett, hogy a színes majolika nagyban való alkalmazásának hazájára, - tehát Perzsiára, Indiára - emlékeztető építészeti formáiba az ehhez rokon, de eddig teljesen elhanyagolt magyaros szerkezeti és díszítő momentumokat is bevegye és a kettőnek egyesítéséből esztétikailag helyes alapokon felépülő és sajátos magyar zamatú architektúrát teremtsen. Óriási és hálátlan vállalkozás." 

A hálátlanban benne van a rengeteg kritika és támadás, ami az épület elkészülése után az alkotókra zúdult (itt is Pártos Gyula volt a társ), a legismertebb közülük azé a kritikusé, aki a cigánykirály palotájának titulálta, pedig Lechner igazán semmi mást nem akart, de azt az egyet nagyon: magyar nemzeti stílust teremteni. Mert "...hogy dolgoznak a nagy nemzetek, az angol, a francia, a német, az orosz, stb. egy sajátos nemzeti  művészet megalkotásán! Milyen ízléses műipart teremtett az az angol, milyen gallus architektúrát a francia, mily erőfeszítéseket tett festészetben, szobrászatban Németország és mennyire konzervatív erkölcsben és ízlésben a Bizánc örököse, Oroszország! Mi hát folyton arra lennénk utalva, hogy e nemzetek művészetének a morzsáiból éljünk?... Mikor egy architektus most merészen belefog az architektonikus formáknak, princípiumoknak, meggyúrásába, azt ne tudnánk méltányolni? Igaz, hogy kísérletez, de teremt, igaz, hogy kapkod, de alkot, igaz, hogy hibázik is de gyarapítja tudásunkat és tapasztalatunkat." A cigánykirályozó kritikus, ahogy később Lyka Károly leírta, később megtért és Lechner hő ünneplőinek sorába állt...

Maga Lechner önéletrajzi vázlatában 1911-ben azt írta a saját művéről: "Ma, ha úgy néha az Iparművészeti Múzeum kapuját nézem, igazán haragszom rá. Egy kissé nagyon is "indus" nekem." Ez a mondat olyan igazán lechneres és rá jellemző, bár titokban remélem, hogy egy percig sem gondolta komolyan. Az Iparművészeti, akármilyennek is érezte később a mester, emblematikus épület lett, de legfőképpen mérföldkő a magyar építészetben, felépülésével elindult valami, ami számtalan építész munkásságára volt hatással és új horizontok nyíltak meg, minden megváltozott.  

Az archív képen, amit az előadás közben adtak körbe a túravezetőink, látszik hogy milyen díszítés volt régen az üvegkupolán: 

A bejáratnál látható még a régi díszítőfestés is, amiből sokkal több jutott régen a most csupa fehér falakra, de a fanyalgó kritikusoknak hála ezeket még a húszas évek végén egyszerűen lemeszelték. A szélfogónál felpillantva még látjuk az eredeti mintát:

A legérdekesebb rész az udvarban várt, itt tárolják ugyanis a lanternát, vagyis a kupolán elhelyezett tornyocskát 2011 óta, amikor életveszélyessé vált és le kellett emelni. A 11 méter magas lanternához először a harmincas években kellett komolyabban hozzányúlni, akkor a kerámia szerkezetet betonnal öntötték ki, és mivel a torony vasvázának nagy a kilengése, a cement lassan, de biztosan kihullott a fugákból, helyére befolyt a víz, ami télen megfagyott és szétrepesztette az elemeket. Az 1956-os harcokban az Iparművészeti épülete és kupolája is komolyan megsérült, akkor úgy-ahogy megint felújították, aztán a későbbiekben nagyobb beavatkozásra nem, csak tűzoltásra került sor. 

Fotó: Fortepan, 1956

Fotó: Fortepan

kép: Havas Kati

2011-ben úgy tervezték, hogy valamelyik közeli parkban kiállítják majd, de a jelenlegi állapota még erre sem teszi alkalmassá, így egyelőre maradt a múzeum udvara. A pótlás illetve egy új lanterna legyártatása Zsolnaynál egyrészt pénzkérdés, de nyilván csak akkor fog rá sor kerülni, amikor a jelenleg kritikus állagú épület teljes rekonstrukciója megtörténik. A Zsolnay majolikás előcsarnokot pár éve restaurálták, de ez csak a jéghegy csúcsa: a statikusok szerint az egész szerkezet mérhetően dől az Üllői út felé, a pincében a metróépítés óta áll a víz, a tetők beáznak, a kerámiaburkolat elválik a faltól és még hosszú a lista...

Az udvar egy elvarázsolt kastélyra emlékeztet, persze erre a málló vakolat is rátesz egy lapáttal. Mindenesetre engem ezzel együtt elbűvölt:

2012-ben a Vikár és Lukács Építész Stúdió nyerte az épület teljes rekonstrukcióját megcélzó tervpályázatot. Aztán szépen eltelt még egy év, idén januárban lemondott Takács Imre főigazgató és mivel azóta sincs vezetője az intézménynek, a felújítás is várat magára... Remélem, hogy nem sokáig, nem kellene megvárni az utolsó utáni pillanatot.

Az épület történetével kapcsolatban érdemes elolvasni túravezetőink bejegyzését érdekes adalékokkal az épületről és Lechner Ödönről. Aki a történetéről szeretne olvasni, ajánlom még ezt a cikket, vagy hosszabban ezt, itt képek is vannak az építkezésről illetve valamelyik Lechner monográfiát, akár a Kismarty-Lechner Jenő (1961), vagy a Bakonyi-Kubinszky-félét, ez utóbbi 1981-es. 

Lechner motívumvilágának alakulásáról és okairól a Miénk a ház írt érdekes bejegyzést.

Köszönöm Havas Katinak a képet és a segítséget.

Az idézet innét: Kismarty-Lechner Jenő: Lechner Ödön (1961)

Kapcsolódó bejegyzések: Lechner 100: Veres Pálné utca 9.

Ha tetszett a  bejegyzés és szívesen látnál még több képet és tartalmat,

itt csatlakozhatsz

a blog Facebook oldalához.

Tovább a bejegyzésre →

A gázgyári munkástelep

Vasárnap ebédidőben nincs nagy tolongás a gázgyár munkástelepén. A konyhákban húslevest kanalazó embereket vizionálok, és a rántott csirkét sem esik nehezemre hozzáképzelni. A két házsor által határolt, platánokkal szegélyezett hosszúkás tér közepén csak egy-két unatkozó kutyás mutatkozik, egyébként ez maga a BÉKE SZIGETE, és gyanítom, hogy nemcsak vasárnap délidőben.

Itt Óbudán, a Sujtás utca és a Jégtörő út által határolt mikrokozmoszban megállt az idő. A nagymamámnál vidéken töltött nyarak jutnak eszembe, ott volt ilyen súlyos a csend, amikor ebéd után szinte hallani a függönyök mögött, a nyitott ablaknál sziesztázó emberek szuszogását.

Majdnem százéves, okkersárga mézeskalácsházak, fűzöld ablaktáblák, a lépcsőházakban omló vakolat, nyikorgó falépcsők és barna mintás linóleum. Szinte már várom, mikor bukkan fel a tejesember vagy a jeges, esetleg mikor fordul be egy szekér a sarkon vagy a gonosz boszorkány seprűnyélen.

A főváros gázgyára és vele együtt a telep 1913-1914-re készült el. Nem is lakótelep volt ez, hanem életközösség, egy mikrotársadalom, járt hozzá foci- és  tekepálya, kultúrház, saját posta, bolt, kiskert.
Milyen jó is lehetett, a lakóknak csak át kellett sétálni az úton, és már ott is voltak a munkahelyükön, a szénből városi gázt előállító korszerű ipari létesítményben, ami nem mellesleg, csinos kupolácskáival és óratornyával még jól is mutat.
Nagy dolog volt ez abban az időben, amikor 1880 és a századforduló közt 360 ezerrel nőtt a városlakók száma, többnyire a bevándorlóknak köszönhetően, a meglévő lakások minősége és mennyisége pedig messze elmaradt attól, hogy az  igényeket kielégítse. 1907-ben a hazai ipar fejlesztéséről szóló törvény rendelkezett a munkáslakások építtetőinek járó adókedvezményről, amely húsz év adómentességet jelentett. 1910 körül beindult ugyan a városban a lakásépítés, de két évnél nem tartott tovább, mert '13-ban már a depresszió jelei mutatkoztak, az építtetőknek nehezebb volt hitelt szerezni. Aztán meg jött a világháború.
Ez a gázgyártást is megviselte, nemcsak az első, hanem a második is, de aztán ment tovább minden, mint a karikacsapás, és nagyjából hetven évet azért így is kibírt.  A gyárat '84-ben nyugdíjazták, amikor a főváros átállt a földgázra, így okafogyottá vált a termelés. Így is kapott négy bónusz évet a kokszgyártás miatt, azóta pedig hasznosítási tervek passzív alanya. (képek a gyárról itt meg itt.)

A tulaj: 

Hat. eng. villanyszerelő:

A tisztviselőknek és a munkásoknak a gyár mellett külön telep dukált, a munkásoké az iskolával és az óvodával együtt Almásy Balogh Loránd tervei alapján épült. Az építész Lechner Ödön és Alpár Ignác műtermében tanult. A szecesszió éveit írtuk, így ő sem maradt ki ebből a vonalból, de a harmincas évek derekán magyarosított és elkanyarodott egyfajta népies irányba. Nevét egy sor vidéki kastély terve őrzi, olyan nevű helyeken, mint Bélád és Bukovec, valamint a Malonyay-kastély Halásztelken. A Horváth Mihály téren még megvan az egykori Pedagógiai Szeminárium, ma Fazekas gimnázium, de tervezett református templomot is. Negyedszázadot tanított az iparművészetin, de vígjátékot is írt (Komédiásnő), amelyet több színház játszott.

A gázgyári telep megtervezése igazi csemege lehetett, mivel egy ház sem pont ugyanolyan, mint a másik, csak hasonló modellek vannak. És meseországban minden lehet is, a szecessziós lekerekített homlokzattól kezdve a habcsók kupoláig és a muskátlis tornácig. 

Az egyik kertben törpék, virágok és színes szélforgók. Valaki tereget, meglepődik, hogy idegent lát. Tűz a nap. Megyek vissza a való világba.

Frissítés:  Budapest100 - A 2013. április 6-7-i hétvégén, a százéves házak ünnepén a telepen mindkét nap épülettörténeti sétát tartanak, a pontos időpontokért lásd a programfüzetet.

Tovább a bejegyzésre →