A nyolcvanas évek esetlen bája

Valamikor a nyolcvanas években, amikor elsős voltam a gimiben, kaptam egy kék velúr bokacsizmát. Lapos sarkú volt és kerek orrú, cipzáras és rojtos. A kinézetével nem is volt baj, viszont éppen 2 számmal volt nagyobb, mint a lábam, mert az én méretemben már elfogyott. Így jobb híján, meg mert jött a hó, "majd húzol bele vastag zoknit" felkiáltással hamar a bevásárlókosárban landolt. Ez lett az én elnyűhetetlen csizmám, vagy három évig viseltem hóban-latyakban, ma is hordhatnám, ha meglenne, mert azóta se nőttem bele. Tény, hogy akkoriban nem volt könnyű normális ruhákra szert tenni, a Finnországban vásárolt zöld farmeremre máig úgy emlékszem, hogy az volt az első "divatos" nadrágom. A mélypontot azt hiszem mégis az egyetemi idők alatt értem el, a lazacszínű kordbársony répanadrágommal, aminek elöl mindkét szárán középen varrás futott végig, mivel a szárak felén ki volt fordítva az anyag. Így ment ez.

A lenti képeket egytől egyig a Fortepan-on turkáltam, miközben ihletet akartam gyűjteni egy hosszabb projekthez. Az ihlet várat még magára, viszont semmi sem volt mellbevágóbb, mint a nyolcvanas évek fotóihoz érve töményen, nagy mennyiségben szembesülni azzal, hogy esetlenebb, ízléstelenebb stílust és dizájnt egyetlen évtized sem mondhat magáénak a XX. században. Még az ötvenes évek fotóiban is több báj van, valahogy ösztönösen jobbak a beállítások, és persze visszafogottabbak a ruhák, de mégis van bennük elegancia. Ez derül ki a Fortepan tulajdonosaival készített interjúból is: "A minőség a harmincas évek után fokozatosan romlani kezdett, a hanyatlás a nyolcvanas évekre használhatatlan fotók tömkelegét eredményezte. Ezért a Fortepanon ebből az időszakból látható a legkevesebb fotó. "Pedig rengeteg képünk van a nyolcvanas évekből, de egyszerűen használhatatlanok. Drótokat, csöveket lehet látni, silány tárgyakkal vettük körül magunkat. Nem látsz senkit, aki az utcán újságot olvas, de jó családi képek sincsenek: az emberek elkezdenek idiótán, infantilisen viselkedni, szamárfüleket mutogatnak egymásnak."

Még a jól megkomponált fotók sem nélkülöznek valamilyen komikus vagy bizarr elemet, sokszor pedig olyan érzése van az embernek, mintha a szereplők önmagukat karikíroznák.

Az alábbi képek az én szubjektív válogatásom a fortepan-ról, és bár reprezentatív mintának nem nevezhető, talán visszaad valamit abból a korszakból, amelyre mellesleg olyan szívesen emlékszem vissza.

Fűzős vászoncipő nélkül tilos volt kiszolgálni vagy gépsor mellett dolgozni.

A csatos alföldi cipőmet imádtam (lásd bal felső sarok):

Tűzfalak:

 

Ez talán inkább a hetvenes években készült, de kihagyhatatlan:

A szocializmus építése látszólag töretlen, gyakorlatilag pedig már romokban:

Az ízlésficam globális jelenség:

FOTO: FORTEPAN

A frizurákról részletesebben itt, az évtized budapesti közlekedéséről itt.

Big In Japan.

Első emelet, nem kifejezetten a zene miatt. Márványfarmer és válltömés rulez.

Pár éve megint divatba jött a cicanadrág és valami végzetes tévedés következtében a combcsizma is, de a répanadrág  is éledezni látszik, kicsit átfazonírozva. Nem múlt el a múlt.

Tovább a bejegyzésre →

Amelyben Billy Pilgrimet elrabolja egy repülő csészealj és választ kap a Kérdésre.

A minap azt kérdezte tőlem valaki, hogy mért éppen vele, és mért éppen most történik ez. Nem tudtam a választ, illetve azt gondoltam, erre nincs válasz. Ma viszont  megtaláltam, a metrón ülve, valahol a Deák tér és a Ferenciek tere közt, az alagútban. Ott volt leírva, fehéren-feketén, a kezemben lévő könyvben, Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhídjában, a Szépirodalmi Könyvkiadó Olcsó Könyvtár sorozatának 1980-ban kiadott, megsárgult lapján. Abban a részben, amikor Billy Pilgrimet beszippantja a földönkívüliek csészealja és ijedtében a tralfamadoriaknak szegezi ugyanezt a kérdést, szó szerint hogy Miért éppen engem?

Tényleg csak azoknak, akik nem olvasták, és mindenkinek, aki felesleges kérdésekkel marcangolja magát, idemásolom a Választ, amellyel remélem hogy rengeteg agyalást és méregdrága, agykurkászok és kineziológusok bőrfoteljében töltött órákat fogunk most egy füst alatt megspórolni. Így megy ez.

"... Bent, a zsilipkamrában két kémlelőlyuk volt, mindegyikhez egy-egy sárga szem tapadt. Egy hangszóró függött a falon. A tralfamadoriaknak nem volt hangszekrényük. A gondolataikat telepatikus úton közölték. Billyvel egy komputer segítségével tudtak beszélni, meg valami elektromos orgonafélével, ami minden földi nyelvet megszólaltatott.
- Üdvözöljük a fedélzetünkön, Mr. Pilgrim - szólalt meg a hangszóró. - Van valami kérdése?
Billy megnyalta az ajkát, gondolkodott egy ideig, míg végül megkérdezte:
-Miért éppen engem?
- Ez nagyon is földlakókra jellemző kérdés, Mr. Pilgrim. Miért ön? Ami azt illeti, miért éppen mi? Vagy bármi egyéb? Azért, mert ez a pillanat egyszerűen itt van. Látott már borostyánban rabul ejtett bogarat?
- Igen. - Billy valóban őrzött az irodájában egy olyan csiszolt borostyán papírnehezéket, amelybe három katicabogár volt beágyazva.
- Nos, Mr. Pilgrim, erről van szó. Itt vagyunk, rabul ejtve e pillanat borostyánjában. És nincs miért."

A könyvért valamikor 6,50-et fizetett valaki, tökre megérte.

És mivel Billyvel ellentétben én ritkán futok össze repülő csészealjakkal, illusztrációként a Podmaniczky utca-Szabolcs utca közti, a vasúti sínek alatt földbe vájt alagút fotóit mellékeltem.  Így megy ez.

Tovább a bejegyzésre →

Múzeum körút 10- időutazás a XIX. századba

Már állt a Nemzeti Múzeum, amikor a mai Múzeum körút, akkor még Országút házai felépültek az 1870-es években. 1874-ben a Közmunkatanács döntése alapján az Országutat három részre (Károly, Múzeum és Vámház körút) tagolták. Ez a szakasz az első világháború alatt a szövetséges Törökország uralkodója tiszteletére a jól csengő Mehmed szultán névre is hallgatott, de a háborúval együtt a név is elveszett.

A háromemeletes épületet 1871-ben építtette a szervita konvent. A tervezője és építője, Dötzer Ferenc jegyzi a Keglevich-palotát is a Palotanegyedben, pár percre innen.

Amikor beléptem a kapun, az Andrássy út 45-beli ház jutott eszembe. Kívülről ugyanaz a tipikus pesti eklektikus bérház, belül ugyanúgy siralmasan lepusztulva, két belső udvarral. Csak tippelni tudok, hogy utoljára talán a háború után volt felújítva, az ötvenes, vagy legkésőbb a hatvanas években. Azóta sem a falakat, sem a korlátokat festőnek pemzlije nem érte. Persze a hangulatát éppen ez adja. Ilyenkor mindig azt gondolom, hogy ha majd felújítják, pont azt fogja elveszíteni, amitől most az, ami: egy jobb időket megélt bérház a Múzeum-kert szomszédságában, amelynek kapuján belépve az ember egy szempillantás alatt a XIX. században érzi magát. Ott, ahol minden ház nagyjából százötven éves és minden négyzetméternyi lehullott vakolat, beporosodott lichthof ablak vagy felirat a lépcsőfordulóban egy történelmi eseményt vagy korszakot idéz, és ha majd egyszer csillog-villog itt minden, akkor objektíven is szép lesz, csak éppen nem fog így megérinteni. 

A főlépcsőház:

A cselédlépcső is szinte szakasztott mása az Andrássy útinak:

Igazi időutazás a hátsó udvarból nyíló lépcsőház. Nem sok fényt kap, csak amennyit az üvegtető a rárakódott rétegektől alkalmasint átenged. Ottjártamkor már sajnos lemenőben volt a nap:

Találtam egy írást Hevesi Lajostól a ház építése körüli időkből, amelyben elébb a Múzeum utcában lebontott Két pisztoly csárdát siratja, majd az új paloták megjelenését nehezményezi. Vicces így 140 év távlatából, főleg a mai utcakép tükrében: "...Ej, ez a szép patriarkális idő nem tarthatott örökké. Új évtizedek jövének új emberekkel és új szállodákkal. Szemlátomást satnyult a világ: a házak elkezdtek a felhők közé nyulkálni, úgyhogy az eső becsöpögött a kéményen: az urak cilinderekben jártak, szégyellették a  pengő sarkanytút, s az utcán nem füstöltek már öblös tajtékpipákból; széllel bélelt bugyogók taposták a kövezetet, mely itt-ott bizony már létezni kezdett;  szóval, otthoniatlan, idegenszerű rideg lett ez a Pest. A Múzeum utcában lerakták a gáz csöveit, sőt Isten bocsá: házakat is emeltek benne. Magyar mágnások telepedtek meg benne és rakának maguknak palais-kat és palazzokat, ákombákom monogramokkal, rácsozatos, erkélyes, csarnokos, parkos és stílusos palotákat; és lakájaik leköpték a Két pisztolyt, valahányszor arra vetődtek..." Hát így épült fel a Palotanegyed.

  

Mellesleg, Hevesi egy mázlista, hogy nem látja a mostani Kálvin teret. Nem élné túl a látványt.

Az idézet Siklóssy László: Hogyan épült Budapest című könyvéből származik.

Tovább a bejegyzésre →

Tengerpart a Lukács utcában

A minap olvastam egy cikket a New York Times-ban, arról hogy Labor Day után pillanatok alatt beköszönt az ősz a városban. Eltűnnek a turisták, a mintás rövidnadrágok a metróban, lejárnak a Hamptons-i nyaralóbérletek, és egyik napról a másikra mindenre rátelepszik a nehéz, őszi, szomorkás hangulat. Itt nálunk későn jött a nyár, így tulajdonképpen természetesnek vettem, hogy a szeptemberi időjárás, leszámítva az elmúlt 1-2 napot, eddig nagyjából kegyes volt velünk.

A tegnapi pocsék időt nekem egy pocsék történésekkel teli nap kísérte, így nagyon örültem, amikor a program úgy hozta, hogy pont ebben a házban akadt dolgom. Régről emlékszem rá, vízzöld zsalugátereivel ugyanis mindig a nyarat idézte. Csak rápillantok, és Riminiben vagy akármelyik Puglia-i kisvárosban érzem magam a tengerparton, tűz a nap, enyhe szellő fújdogál a part felől, a nyitott ablakokból pedig hamisítatlanul árad ki az utcára az olasz családok magánélete, tányérokhoz koccanó villák tekerik fel a spagettit és a mamma már megint egyetlen kisfiával veszekszik, aki még harminc évesen is büszkén él a szülői házban. 

  

A lépcsőház rendes, de semmi emlékezetes nincs benne a régi lakójegyzék kivételével, és az épület maga sem különösebben lehengerlő. 

Ám a zsalugáterekkel sikerült olyan külsőt kölcsönözni neki, ami más városban vagy országokban egyáltalán nem lenne feltűnő, de nálunk mégsem megszokott látvány, és csak a Zsigmond térig kell utazni érte. Talán a Duna közelsége ihlette 1930-ban a tervezőt, Szepesy Sándort és építőmester társait, hogy épp ilyen megoldást találjanak a nyílászárókra. 

Ezt a homlokzatot nézve, igazán nem értem, mért nincs több házon zsalugáter ebben a városban. A vidéki házamban mindenesetre majd ilyen is lesz, már fel is írtam a listára.

Tovább a bejegyzésre →