A minap olvastam egy cikket a New York Times-ban, arról hogy Labor Day után pillanatok alatt beköszönt az ősz a városban. Eltűnnek a turisták, a mintás rövidnadrágok a metróban, lejárnak a Hamptons-i nyaralóbérletek, és egyik napról a másikra mindenre rátelepszik a nehéz, őszi, szomorkás hangulat. Itt nálunk későn jött a nyár, így tulajdonképpen természetesnek vettem, hogy a szeptemberi időjárás, leszámítva az elmúlt 1-2 napot, eddig nagyjából kegyes volt velünk.
A tegnapi pocsék időt nekem egy pocsék történésekkel teli nap kísérte, így nagyon örültem, amikor a program úgy hozta, hogy pont ebben a házban akadt dolgom. Régről emlékszem rá, vízzöld zsalugátereivel ugyanis mindig a nyarat idézte. Csak rápillantok, és Riminiben vagy akármelyik Puglia-i kisvárosban érzem magam a tengerparton, tűz a nap, enyhe szellő fújdogál a part felől, a nyitott ablakokból pedig hamisítatlanul árad ki az utcára az olasz családok magánélete, tányérokhoz koccanó villák tekerik fel a spagettit és a mamma már megint egyetlen kisfiával veszekszik, aki még harminc évesen is büszkén él a szülői házban.
A lépcsőház rendes, de semmi emlékezetes nincs benne a régi lakójegyzék kivételével, és az épület maga sem különösebben lehengerlő.
Ám a zsalugáterekkel sikerült olyan külsőt kölcsönözni neki, ami más városban vagy országokban egyáltalán nem lenne feltűnő, de nálunk mégsem megszokott látvány, és csak a Zsigmond térig kell utazni érte. Talán a Duna közelsége ihlette 1930-ban a tervezőt, Szepesy Sándort és építőmester társait, hogy épp ilyen megoldást találjanak a nyílászárókra.
Ezt a homlokzatot nézve, igazán nem értem, mért nincs több házon zsalugáter ebben a városban. A vidéki házamban mindenesetre majd ilyen is lesz, már fel is írtam a listára.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése